2013. január 19., szombat

Choli Daróczi József: Anna-haza

Choli Daróczi József: Anna-haza
Csipp, csirip, csöpp!
Csöpög agyamba
Anna hangja -,
hiába inti csendre,
hiába szól az anyja.
Csipog, csacsog,
megtelik hangjával
a kocsi:
szentjánosbogárkafény-szeme
cikkan -,
hangja
locsi,
pocsi.
Kiscsikó-trappban
rohan velünk a vonat:
virágba borult
bodzabokor sora
mellettünk
visszafelé tolat.
Minden bokorra egy-egy
Anna-örömhang zuhan:
apa, apa..!
milyen sok virágbokor-dunnahuzat..!
Gondolatban
bokorról bokorra szökken,
mint a madár -,
így kóstolgatja,
most ízleli
a virágba borult
tenyérnyi Hazát.

2013. január 18., péntek

Az én őszöm-evokáció

Az én őszöm-evokáció

Pesten is járt a kacagó asszony;
- ballonkabátban, croassant evett -,
a fény városából jött el hozzám,
s mellettem megrekedt.


A Dunapartra vittem őszömet
a Vág utcán át, a folyó felé,
s megmutattam a magyaros Szajnát,
sört is ittunk mellé.


Mert józanul az élet-szerelem
nekem bús dalt jajong, fel-felragyog,
ifjúkor elment, s rőt-lomb asszonnyal
önmagamba halok.


Emlékül marad roppanó avar,
szél fútta utcák, és bennem a nyár,
mi rég véget ért, édes Párizsba
nem megyek soha már.

Joszif Brodszkij: Zsidó temető Leningrád mellett

Joszif Brodszkij:

Zsidó temető Leningrád mellett

Zsidó temető Leningrád mellett.
Dőlt kerítés korhadó lécekből.
A dőlt kerítés mögött ott fekszenek sorban
jogászok, boltosok, zenészek, forradalmárok.
Maguknak énekeltek.
Maguknak gyűjtögettek.
Másokért haltak meg.
De előbb befizették az adót,
tisztelték a törvényt,
s e kilátástalanul materiális világban
talmudot tanultak,
idealisták maradtak.
Lehet, hogy többet láttak.
Az is, hogy vakon hittek.
De türelemre tanították fiaikat,
míg maguk önfejűvé váltak.
És nem vetettek gabonát.
Soha nem vetettek gabonát.
Csak ők feküdtek
a hideg földbe, mint a mag.
És örökre beletemetkeztek.
Azután pedig – betemette őket a föld,
gyertyák gyúltak,
és az Emlékezés napján
hidegtől fuldokló,
éhes öregemberek
fejhangon kántáltak a megnyugvásról.
És meglelték.
Az anyag széthullásában.
Semmire sem emlékezve.
Semmit sem felejtve.
A korhadó lécekből ácsolt dőlt kerítés mögött,
négy kilométerre a villamos végállomástól.
1958
Szántó T. Gábor fordítása



Joszif Alekszandrovics Brodszkij(Иосиф Александрович Бродский) (Leningrád, 1940. május 24.New York, 1996. január 28.) Nobel-díjas [1] orosz költő, esszéíró.

Gyermekkor 

Apja, Alekszandr Ivanovics Brodszkij fotóriporter, édesanyja (Maria Mojszejeva Volpert) könyvelő volt. Brodszkij kisgyermek kora a háborús évekre esett. Átélte és túlélte a blokád, és az azt követő szőrnyű éhezés, életveszély, az apátlanság [2] és nyomor éveit.
Művész szemlélete a 40-es, 50-es évek Leningrádjában alakult és bontakozott ki. A városnak a bombázások idején romossá vált neoklasszikus építészete, Pétervár hagyományosan művelt hangulata és természeti környezete, a tenger és a Néva levegője mély benyomást tettek rá és tetten érhetőek később a költészetében.
A hetedik osztály elvégzése után, amikor még tizenhat éves sem volt, otthagyta az általános iskolát, és elment marós ipari tanulónak. Ez összefüggött mind iskolai problémáival, mind a család siralmas anyagi helyzetével. Az ipariskola nem tartott sokáig. Szeretett volna orvos is lenni, de ez sem sikerült. Mindössze egy hónapig dolgozott egy területi kórházban a boncnok mellett, ami el is vette a kedvét az orvosi hivatástól.
A következő öt évben a legkülönbözőbb munkahelyeken dolgozott, még geológia expediciókon is. Mindeközben rengeteget olvasott, elsősorban költőket és filozófiai, vallási szerzőket. Közben elkezdett angolul és lengyelül is tanulni.

Ifjúkori versek

Állítása szerint tizennyolc éves korában kezdett verseket írni, ugyanakkor ismertek versei már 1956-57-ből is. A meghatározó késztetést mindenesetre Borisz Szluckij költészete jelentette számára.
Brodszkij korai verseire feltűnően jellemző a zeneiség, még a dzsessz-improvizáció hatása is. 1962-ben megismerkedett egy fiatal festőnővel, Marina Baszmanovával, akihez jelentős verseket írt. 1968-ig éltek együtt, ezalatt egy fiúgyermekük (Andrej) született.
(Wikipédia)

2013. január 17., csütörtök

Túrmezei Erzsébet: A néma vád


Túrmezei Erzsébet:

A néma vád

Holdfényes éjjel. Halvány Krisztus-arc.
Rajt szívet-tépő, szelíd fájdalom.
A várost nézi… és Őt nézem én
hónapok óta… hűvös hajnalon,
ha ébredek és hideg éjszakán,
a nap zajának hogyha vége lett.
Mert itt sugárzik sápadt-csendesen
szobám falán… s az életem felett.
Sokszor szíven talált a néma vád,
s hitetlenül harcoltam ellene.
»Tudom, hogy miattam vagy szomorú.
Tudom, Uram, hogy másképp kellene.
Valahol mélyen elszakadt a húr.
Nem zengi tisztán a Te éneked.
De a szakadt húr felujjong-e még,
ha fájó könnyed reápergeted?
Könnyed nyomán megzendül-e megint
a magasságokat merő zene?«
Sokszor szíven talált a néma vád.
»Tudom, Uram, hogy másképp kellene.«
Holdfényes éjjel. Halvány Krisztus-arc,
Te, aki láttad minden harcomat,
nézd, ezen a nagyheti éjszakán
feléd fordítom könnyes arcomat:
ma én is sírtam a város felett.
Ma megéreztem, most is érezem,
mi fáj, amikor durván ellökik
a segíteni kinyújtott kezem.
Micsoda sajduló seb a szíven
a visszautasított szeretet!
És most leroskaszt az a néma vád.
Én, én szereztem ilyen sebeket!
Hisz a Te kezed győzelmet kínált,
új, zengőbb húrt a régi, nyűtt helyett.
Nem vettem észre. Meg se láttalak,
és újra reggel, újra este lett
és újra este… holdas… hangtalan…
Szemed virraszt és a városra néz.
A visszautasított szeretet
nagyon, kimondhatatlanul nehéz!
Ó, az a város! És ó, az a szív!
Néz, néz szomorú váddal a szemed.
És lábaidhoz összetörve hull
Te megsiratott Jeruzsálemed.

2013. január 16., szerda

Mácsay Judit: Hatvanon túl

Hatvanon túl                        
                                               
Hullik a könnyem, hagyom.
Már csak magamat simogatom,
Becézve, óva azt az öreg testet,
Amilyet festő már sosem festhet.

Hiányzik az ölelő kéz nagyon
Ezért simítja testemet karom,
Csak úgy féltőn, óvón, tétován
Félve, ugyan mi jöhet még ez után?

Mert még működik valahogyan
Nem lehet rá egyetlen szavam,
Csak itt-ott szakadozik, recseg,
Csak kicsit öregszik, csak kicsit beteg.

Úgy lesz ez, már előre tudom
Addig mehetek ezen az úton,
Míg orvosolni nem kell a bajt,
Míg a természet segít, előre hajt.

Azonban nincs segítség tovább,
Mert a sors mostoha, ostobább,
Nem nyújt segítséget, ha baj van,
Mert magam maradtam a bajban.

Csak múlt emléke maradt nekem,
Amikor még óvtak, fogták a kezem,
Amikor számíthattam segítségre.
Nem volt gondom az egészségre.

Mert hajlik, szárad, szakad, reped
Rosszul látsz, mész, remeg a kezed,
Nem jó az étel, már nyom az ágy,
Könnyeim maradtak, oda a vágy.

Először a lélek adja meg magát,
Utána tovább küldi a testbe baját,
Mérgezve, marva, égőn, fájva
Többet nem mondod, Isten Áldja!

Helyette marad a keserű fohász,
Kérhetsz, mindegy mit csinálsz,
A sorsodat megpecsételve éled,
A holnapot nem várod, csak féled.
(Mácsay Judit)

2013. január 14., hétfő

Kartal Zsuzsa: Túlvilágtalan


Túlvilágtalan

Hol nincs kereszt, sem angyalok
a tetemek fölött,
hol kupolás főépület, kalapos férfiak,
tapintatos fedőnév jelzi
csak a temetőt,

Hol rokonaim, őseim
száz éve nyugszanak
túlvilágtalan, nehéz,
súlyos kövek alatt,

már csak én nem fekszem ott,
ahol Pest véget ér,
ahol az emlékmű jelzi csak
Egy nagybátyám nevét,
aki a Donnál... Én meg itt

tíz éve temetek, apámat legutóbb.
a sírköves ismer már. Én leszek
az utolsó, mondom neki, és kihal a család.
A föld alatt találkozunk,
és Isten megbocsát,

ha megbocsátja nektek azt,
hogy nem szerettetek,
hogy otthon nem voltam soha,
seholse köztetek,

akármikor történik is,
de én vagyok soros.
a füstbe nézek. A sírköves
csak számol, oszt, szoroz.

Én nem tudom, hogy drága-e,
de gránitból legyen.
Nem nagy, és nem hivalkodó,
csak szürke, dísztelen,

de bírja ki, míg megjövök,
és először talán
mindannyian kibékülünk
a halálom után..

/Kartal Zsuzsa/

2013. január 13., vasárnap

Erdős Virág: Én vétkem

Én vétkem
Hagytam, hogy kapásból hülyére vegyétek,
hagytam, hogy tettleg is helyére tegyétek,
hagytam, hogy ne legyen mázlija juszt se,
hagytam, hogy ne érje el még a buszt se,
hagytam, hogy pokollá tegyék az életét,
hagytam, hogy röhögve kérjék a bérletét,
hagytam, hogy bagóért szopja a rezet,
hagytam, hogy ne fogjatok vele kezet,
hagytam, hogy piti kis vétkekért szívassák,
hagytam, hogy ne derüljön ki az igazság,
hagytam, hogy beszálljon apuka cége,
hagytam, hogy ok nélkül rakják a „c"-be,
hagytam, hogy vergődés legyen a suli,
hagytam, hogy kibukni legyen a buli,
fejvesztve fusson a Kultúra Házából,
hagytam, hogy kitessékeljék a plázából,
hagytam, hogy ráálljon, ne nagyon szarozzon,
hagytam, hogy félpénzért, feketén falazzon,
hagytam, hogy fogdossák buzgón a fenekét,
hagytam, hogy sokallják sokan a gyerekét,
hagytam, hogy tojjon a fészküket rakókra,
hagytam, hogy fújjon a többségi tahókra,
hagytam, hogy Budáig fusson egy kérvénnyel,
hagytam, hogy gazdagabb legyen egy élménnyel,
hagytam, hogy ne legyen gyógyír a bajára,
hagytam, hogy ne jusson gázra, se kajára,
hagytam, hogy ne teremjen a föld eleget,
hagytam, hogy lopnia kelljen a meleget,
hagytam, hogy ne legyen kéznél a zsepije,
mikor a kisboltban tör rá a depije,
hagytam, hogy kihulljon végleg a rostán,
amikor palávert csinál a postán,
hagytam, hogy kibukjon, hagytam, hogy elázzon,
hagytam, hogy retardált náciktól parázzon,
hagytam, hogy hiába legyen a pánik,
hagytam, hogy ne felejtődjön el máig,
hagytam, hogy köpködve szidják az urát is,
hagytam, hogy lemossa csendben a csulát is,
hagytam, hogy szorongjon nappal és éjjel,
hagytam, hogy emiatt menjenek széjjel,
hagytam, hogy hibát a hibára halmozzon,
hagytam, hogy üljön a seggén és malmozzon,
hagytam, hogy börleszkké legyen a bánat,
hagytam, hogy bringával hajtson a fának,
hagytam, hogy ne játsszon érdemi szerepet,
hagytam, hogy ne legyen bennetek szeretet,
hagytam, hogy krumpliban mérjék a segélyét,
hagytam, hogy félvállról vegyék a fekélyét,
hagytam, hogy ne legyen alku a kaszásnál,
hagytam, hogy ne legyen jobb hecc a baszásnál,
hagytam, hogy jöjjön az utolsó ítélet,
hagytam, hogy röhejbe fúljon a hitélet,
hagytam, hogy ne vágyjon más hókuszpókuszra,
reggel egy felesre, este a Fókuszra,
hagytam, hogy ne legyen dolga, se tébéje,
hagytam, hogy romokban álljon a tévéje,
hagytam, hogy horrorrá legyen a valóság,
hagytam, hogy ne legyen számára tanulság,
hagytam, hogy diadalt üljön az enyészet,
hagytam, hogy hagyja a francba az egészet,
hagytam, hogy ne tudja, ne lássa, ne értse,
hagytam, hogy ne fogja fel még a felét se,
hagytam, hogy ő legyen most is a lúzer,
aki a legeslegelsők közt húz el,
hagytam, hogy nyűg legyen kint is és idegen,
s épp olyan hazátlan jöttment, mint idebenn,
hagytam, hogy hadd higgye, ami volt, köddé lett,
bárhogy is kezdődött anno a történet,
én viszont ott voltam, van róla papírom,
fura, de van ez a heppem, hogy megírom,
ott álltam, pénztárca, mobil a zsebbe',
bedugtam tövig az ujjam a sebbe,
láthattam, láttam is mindent és mégis:
hagytam, hogy hagyjátok, hadd hagyjam én is,
én vétkem, én vétkem, én igen nagy —,
hagytam, hogy így legyen, de te ne hagyd.


Tompa László: Tétova ajtónyitás előtt


Tompa László
      Tétova ajtónyitás előtt

Mondod: szeretsz, ezt én is mondhatom.
Aztán egyéb se:--sima, semmi-szók.
Egy föltekintés, mosoly ajkadon.
De soha mámor, soha semmi csók.

Fanyar mulatság, melynek nincs bora,
S fanyar szerelem, melynek csókja nincs.
Olyan, mint ajtón- várás, tétova,
Amikor már kezünkben a kilincs.

Oh,szokás,illem meddig zaboláz?
Ez önként vállalat bilincs fojtogat.
Ha várnod kín, úgy hát még mire vársz?
S én meddig kérdem: szabad, nem szabad?

E szomjú vágy már megváltást eseng,
Hívj, vagy anélkül fon két bús kar át.
Vagy így, vagy úgy? de fojtó már e csend.
S túl élet vár: döntsük be ajtaját!