Kartal Zsuzsa: Túlvilágtalan

Túlvilágtalan

Hol nincs kereszt, sem angyalok
a tetemek fölött,
hol kupolás főépület, kalapos férfiak,
tapintatos fedőnév jelzi
csak a temetőt,

Hol rokonaim, őseim
száz éve nyugszanak
túlvilágtalan, nehéz,
súlyos kövek alatt,

már csak én nem fekszem ott,
ahol Pest véget ér,
ahol az emlékmű jelzi csak
Egy nagybátyám nevét,
aki a Donnál... Én meg itt

tíz éve temetek, apámat legutóbb.
a sírköves ismer már. Én leszek
az utolsó, mondom neki, és kihal a család.
A föld alatt találkozunk,
és Isten megbocsát,

ha megbocsátja nektek azt,
hogy nem szerettetek,
hogy otthon nem voltam soha,
seholse köztetek,

akármikor történik is,
de én vagyok soros.
a füstbe nézek. A sírköves
csak számol, oszt, szoroz.

Én nem tudom, hogy drága-e,
de gránitból legyen.
Nem nagy, és nem hivalkodó,
csak szürke, dísztelen,

de bírja ki, míg megjövök,
és először talán
mindannyian kibékülünk
a halálom után..

/Kartal Zsuzsa/