Hullik a könnyem, hagyom.
Már csak magamat simogatom,
Becézve, óva azt az öreg testet,
Amilyet festő már sosem festhet.
Hiányzik az ölelő kéz nagyon
Ezért simítja testemet karom,
Csak úgy féltőn, óvón, tétován
Félve, ugyan mi jöhet még ez után?
Mert még működik valahogyan
Nem lehet rá egyetlen szavam,
Csak itt-ott szakadozik, recseg,
Csak kicsit öregszik, csak kicsit beteg.
Úgy lesz ez, már előre tudom
Addig mehetek ezen az úton,
Míg orvosolni nem kell a bajt,
Míg a természet segít, előre hajt.
Azonban nincs segítség tovább,
Mert a sors mostoha, ostobább,
Nem nyújt segítséget, ha baj van,
Mert magam maradtam a bajban.
Csak múlt emléke maradt nekem,
Amikor még óvtak, fogták a kezem,
Amikor számíthattam segítségre.
Nem volt gondom az egészségre.
Mert hajlik, szárad, szakad, reped
Rosszul látsz, mész, remeg a kezed,
Nem jó az étel, már nyom az ágy,
Könnyeim maradtak, oda a vágy.
Először a lélek adja meg magát,
Utána tovább küldi a testbe baját,
Mérgezve, marva, égőn, fájva
Többet nem mondod, Isten Áldja!
Helyette marad a keserű fohász,
Kérhetsz, mindegy mit csinálsz,
A sorsodat megpecsételve éled,
A holnapot nem várod, csak féled.
(Mácsay Judit)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése