Markó Béla: Second hand

Markó Béla: Second hand

Second hand

Hol volt, hol nem volt ez az ország,
mindig a múlt s jövő között,
ám bárhogy is volt, állandóan
csak másodkézből öltözött,

mert emlékszem jól, igazított
anyám a csendőrköpenyen,
és egy viseltes síbakancsot
vásárolt télire nekem,

bár nem voltunk nagyon szegények,
ilyen egy second hand világ,
ahol szidollal tisztították
Krisztus fején a glóriát,

de ezt inkább csak kitaláltam,
mert akkor még a templomot
nem illett sűrűn látogatni,
s hazudni most már nem fogok,

ha eddig így-úgy elkerültem,
túl hosszú volt a nagykabát,
s a könnyeimet visszafojtva
hordtam a másodkéz-hazát,

mivelhogy ezt is örököltük,
úgy értem: gyűrött, de örök,
s nagynéném mellől elbujdostak
a kakastollas csendőrök,

vagyis csak egy tulajdonképpen,
néhány évig a férje volt,
majd később írt Magyarországról,
ennyi volt, s ezzel vége volt,

és mindhiába melegített
ez a rézgombos cifraság,
könnyek közt szégyelltem miatta
a láthatatlan nincs-hazát,

amely olyan volt akkor is, mint
egy újnak mondott ócskasor,
beszédhibás a szónok, s mégsem
dadog, hanem csak: szótagol,

minden darabja foltozott már,
s belőle így is jön haszon,
kakastoll vagy tán árvalányhaj,
vitézkötés a sörhason,

hol volt, hol nem volt az az ország,
meg sem születtem s itt hagyott,
de testált mégis rám egy nyelvet,
amelyen verset írhatok.

József Attila: A Dunánál

József Attila:
A Dunánál

1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
színtelenül, mi tarka volt, a múlt.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3
Anyám kun volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmúlás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. jún.