2013. január 5., szombat

Heltai Jenő: Szabadság



Heltai Jenő: Szabadság


Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.

Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.


Bartók Béla



Száll a zene, szárnyal, szárnyal az alacsony boltív alatt,
zengő hangját visszaverik a csillogó ódon falak.
Kicsiny terem, kedves, meleg -- s nagyon régi -- ahol vagyok,
benne tűzzel, csillogóan hat fiatal szempár ragyog.
Borús, hideg künn az idő -- mintha mostan alkonyulna --,
s itt benn csak zeng, egyre csak zeng a zongora sok-sok húrja.

S amíg száll a régi dallam -- vérpezsdítő, szép igézet --,
a hat szempár önfeledten távoli időkbe réved.

Bennem is fölzsong egy dallam, mélyenzengő hangok jönnek,
bennük van az egész élet: vidám mosolyok és könnyek,
hősi munkák, hősi harcok, a kék ég -- s ez a kis terem,
-- fölzsong bennem sejtelmesen az egész nagy történelem!
Mindent, mindent érzek, amit emberi szív eddig érzett:
fájdalmat és nagy örömöt, szerelmet és merészséget;
sírok is és nevetek is: enyém ez a dallam, érzem,
itt hordozom a lelkemben évszázadok óta készen,
s ahogy most a vén zongorán fölzendült -- már régen vártam --,
új életre kelt a lelkem egyik parányi zugában,
s lassan-lassan hatalmába keríti egész valómat,
hullámain ring a lelkem, mint egy könnyű, fürge csónak. --

S nem is veszem észre, amint elkezdem dúdolni halkan;
-- alacsony boltívek alól a magasba tör a dallam...
Körülnézek égő szemmel --: hat pár égő szemet látok,
hat csillogó lélek-tükröt, hat fiatal jóbarátot,
benne lobog a szemükben az életnek fénylő lángja --
s lassan-lassan mély csend borul a homályos kis szobára.

Félek megtörni a csendet; érzem: ilyen drága percben,
mikor minden ember szíve dobogni kezd hevesebben,
amikor mindenki érzi, hogy az övé, s szép az élet,
akkor képes nagyot, szépet, csodást alkotni a lélek!

Mély csönd van a kis teremben... és benne hat ifjú ember
ül erővel, acélhittel, bátorsággal, fényes szemmel,
-- odakinn a nap is kisüt, bevilágít aranyfénye --
várja őket már az élet -- és elindulnak feléje!


Szilágyi Domokos  (1956)



2013. január 4., péntek

Pilinszky János: Áldott szédület

Pilinszky János: Áldott szédület

A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,

szorong a száj, remegve egyre szédül,
mint szélhimbálta, imbolygó virágban
a léha szív, és mintha súlyos áram
érintené, alél a test, s a szem már
a drága szempár csak mereng a csöndben,
mint ismeretlen tengerfenéknek alján
két gyöngyszem.

Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,

míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek.

S már nem lehetne könnyed metszeten

se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs.

A drága, drága révülés, amelyben

mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló.

Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,

és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!


Ivan Malinovski

A VILÁG FOLYÁSÁNAK KRITIKÁJA



A templomok eltűnnek a felhőkarcolók közt,

S nem látszanak többé a tornyos paloták sem

A gyárak kéményéből. Így váltja fel

Az egyik uralkodót a másik. De mikor

Kerülnek teljes leváltásra?



Ivan Malinovski (1926—1989) költő és műfordító. Emigráns orosz művészcsaládból származik. Első kötete 1945-ben jelent meg Dolog címmel, de ezeket a verseket is, meg rákövetkező kötetének a verseit is kihagyta Összegyűjtött versei kiadásaiból. Igazi költői indulásának az 1958-ban kiadott Végső haladék című kötetét tekintette. Nihilistának vallotta magát egész életében, s a nihilizmust tartotta az egyetlen és végső értéknek. Bizalmatlanságot szavazott minden fennálló hittel és dogmarendszerrel szemben. Úgy vélte, hogy a művészet az egyetlen érvényes megnyilatkozási forma. Verseinek alaptónusa a keserűség és a felháborodás. Sok az ún. tiltakozó verse, melyekben a dán (vagy a többi nyugati) társadalom árnyoldalait, visszásságait bírálja a maga saját külön bejáratú trockista-anarchista-maoista platformjáról. Nyilvánvaló túlzásai és tévedései mellett is ő volt a második világháború utáni dán költészet egyik legmarkánsabb egyénisége.(forrás:Korunk)






2013. január 3., csütörtök

"A boldogságot nem lehet ajándékba kapni,
Egyetlen titka: adni, mindig csak adni.
Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet,
És sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet."
                              
                   (Goethe)



Robert Burns: John Andreson, szivem, John

John Anderson, szivem, John
kezdetben, valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima.
Ráncos ma homlokod, John,
hajad leng deresen,
de áldás ősz fejedre,
John Anderson, szivem. 


John Anderson, szivem, John,
együtt vágtunk a hegynek,
volt víg napunk elég, John,
szép emlék két öregnek.
Lefelé ballagunk már
kéz-kézben csöndesen,
s lent együtt pihenünk majd,
John Anderson, szivem.

                                Szabó Lőrinc fordítása

 

2013. január 2., szerda

Molnár Péter: Újkori ballada a bolond,szerelmes lelkekért

                                             Újkori ballada a bolond, szerelmes lelkekért

amikor nyári koraesten, az alkony meleg
kontúrokat von a templom előtti szökőkút kövére
lilás kristállyá színezve a csillámló vízsugarat
enyhül a forró délután s egy bolydult nap nyugalommá
szelídül
állj meg egy pillanatra csak mielőtt átmennél
a túloldalra haza igyekezve
nézz a kavicsos téren a virágokra -
mondj egy imát kóborló lelkemért

ha esős délután szaladsz a buszhoz s eltévedt
langyos csepp csiklandozza arcodat ne töröld
hagyd lecsurranni nyakadra élvezd hogy simogat
nézz ki a vizesre ázott világra - sok fényes kabát
hogy siet -
két megálló közt dúdolj magadban halkan
valami komolykodó dallamot
aztán bosszankodj mert nem szálltál le időben -
mondj egy imát megfáradt lelkemért

amikor az országutak poros sávjain vágtatsz
magadba szívva a benzingőzt várva a megérkezést
amikor felvillannak végre a fények és a dal agyad tépi szét
térdelj a letiport fűszálak között egy bluest zokogva
karcosan
te mindig lázadó szívű örök nyughatatlan
abba ne hagyd üvöltésed rázzon az indulat a fékezhetetlen
de magadban parancsolj csöndet magadnak legbelül egy percre -
mondj egy imát átkozott lelkemért

ha szürke fényű hiányok sorában menetelsz elfagyott szívvel
kábán eszmélve magadra valami őszi hétfő reggelen
üres kezedben elhullajtott simogatások melegével
álldogálva mindegy is hol és mikor
egyre megy
tégy majd kedved szerint bármit ami megnyugtat feloldoz
bámulj színes szélesvásznú illatos emlékeket
nézd az eget ha szürke vagy kék épp zuhog vagy tűz a nap...
mondj egy imát megtalált lelkedért

Ajánlás:

Villon mester, tudom, te megbocsátasz.
Tehetség dolgában, látod, igen csehül állok.
Hiszem, megérted azt is, a bánat egyként sújt kóklert és zsenit.
Tőlem ennyi tellett ezen a téli reggelen...
De lásd!
Imát mormolok magamban
Érted, érte, értünk... bolond, szerelmes lelkekért...
 
(Molnár Péter)

2013. január 1., kedd

Arany János ALKALMI VERS

Az új évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kívánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

A bíró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez új esztendőben.

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak /kelendőben/.
Tudj Isten, mi minden nincs
Ez új esztendőben!


2012. december 31., hétfő

BUÉK MINDENKINEK!


Romhányi József : Marhalevél


Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,
minden vad bikának legvadabbikába.
Vonzalmát megírta egy marhalevélben
nagyjából ekképpen:
- Hatalmas Barom!
Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.
Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön,
mégis tollat ragadott csülköm,
hogy amit a marhanyelv elbőgni restell,
így adjam tudtára, Mester!
Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,
tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.
Amíg szorgalmasan duzzasztom tőgyemet,
gondolatom egyre Ön körül őgyeleg.
Muú! Minden bikák közt legelőkelőbb!
Midőn megláttam a legelő előtt,
elpirultam, elsápadtam,
vágy reszketett felsálamban,
s úgy éreztem, kéj oson
keresztül a rostélyoson.
Muú, hogy forrt a vér szívembe,
hogy tódult a bélszínembe!
Az a perc, mit Ön velem tölthet maholnap,
megrázza majd egész pörköltnekvalómat.
Ám míg Önről ábrándozom kérődzve,
vad féltés öl a szívemig férkőzve,
és átjárja ó mind a kín
velőscsontom, mócsingjaim.
Már bánom e merész vágyat,
hisz Ön büszke tenyészállat,
csupa gőg,
mely után az egész tehéncsorda bőg.
De ne féljen Bikaságod!
Ha nem szeret, félreállok.
Nem fog látni levert búsnak,
mert beállok leveshúsnak.
Ám, ha mégis kegyes szívvel veszi e levelet
és megszánja az Önért égő tehenet,
Válaszoljon hamar rája,
Üdvözli Önt a marhája.

Ím a levél. Ráírva a kelte.
Az úton a posta előtt le is pecsételte.
De a postáskisasszony nem vette fel...