zengő hangját visszaverik a csillogó ódon falak.
Kicsiny terem, kedves, meleg -- s nagyon régi -- ahol vagyok,
benne tűzzel, csillogóan hat fiatal szempár ragyog.
Borús, hideg künn az idő -- mintha mostan alkonyulna --,
s itt benn csak zeng, egyre csak zeng a zongora sok-sok húrja.
S amíg száll a régi dallam -- vérpezsdítő, szép igézet --,
a hat szempár önfeledten távoli időkbe réved.
Bennem is fölzsong egy dallam, mélyenzengő hangok jönnek,
bennük van az egész élet: vidám mosolyok és könnyek,
hősi munkák, hősi harcok, a kék ég -- s ez a kis terem,
-- fölzsong bennem sejtelmesen az egész nagy történelem!
Mindent, mindent érzek, amit emberi szív eddig érzett:
fájdalmat és nagy örömöt, szerelmet és merészséget;
sírok is és nevetek is: enyém ez a dallam, érzem,
itt hordozom a lelkemben évszázadok óta készen,
s ahogy most a vén zongorán fölzendült -- már régen vártam --,
új életre kelt a lelkem egyik parányi zugában,
s lassan-lassan hatalmába keríti egész valómat,
hullámain ring a lelkem, mint egy könnyű, fürge csónak. --
S nem is veszem észre, amint elkezdem dúdolni halkan;
-- alacsony boltívek alól a magasba tör a dallam...
Körülnézek égő szemmel --: hat pár égő szemet látok,
hat csillogó lélek-tükröt, hat fiatal jóbarátot,
benne lobog a szemükben az életnek fénylő lángja --
s lassan-lassan mély csend borul a homályos kis szobára.
Félek megtörni a csendet; érzem: ilyen drága percben,
mikor minden ember szíve dobogni kezd hevesebben,
amikor mindenki érzi, hogy az övé, s szép az élet,
akkor képes nagyot, szépet, csodást alkotni a lélek!
Mély csönd van a kis teremben... és benne hat ifjú ember
ül erővel, acélhittel, bátorsággal, fényes szemmel,
-- odakinn a nap is kisüt, bevilágít aranyfénye --
várja őket már az élet -- és elindulnak feléje!
Szilágyi Domokos (1956)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése