Robert Burns és Kemény István : John Anderson...

JOHN ANDERSON, SZIVEM, JOHN

John Anderson, szívem, John
kezdetben, valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima.
Ráncos ma homlokod, John,
hajad leng deresen,
de áldás ősz fejedre,
John Anderson, szivem.

John Anderson, szivem, John,
együtt vágtunk a hegynek,
volt víg napunk elég, John,
szép emlék két öregnek.
Lefelé ballagunk már
kéz-kézben csöndesen,
s lent együtt pihenünk majd,
John Anderson, szívem.

Szabó Lőrinc

Kemény István: John Anderson éneke

Ez itt a mennyek országa, szivem,
egyetlen üres barlangterem,
   sok-sok finom por,
   egy-egy finom toll,
nem maradt nyom nélkül semmi sem,
   itt volt a trónus,
   itt volt a kórus,
a levegő tiszta, a két fáradt
fölösleges szkafander leválhat,
le is válnak és elhevernek.

Ez itt a mennyek országa, ilyen,
nyugalom volt mindig ezen a helyen,
a nyomok egyszerű élet nyomai,
   nem volt itt rablás,
   barbár itt nem járt,
a falakon semmi, csak állatok,
őzek, bölények, szarvasok,
derék vadászcsaládok élnek itt
nem egyszer évezredekig,
alig hoznak be csontokat.

Vidám életünk lesz itt, szívem,
ezen az otthonos, szép helyen,
   ott áll a senki,
   itt néz a semmi,
hogy is tűnhetne ez sivárnak?
az otthonunknál százszor vidámabb,
mert komorabb helyen nem voltunk soha,
mint az a kiürült gyerekszoba,
ahova beléptünk öregen
a gyerekek nélkül, ennyien,
ezer éve, de két perce sincs,
   ott volt a rajzuk,
   nem szólt a hangjuk,
jobb, hogy kijöttünk örökre onnan,
megbolondultunk volna benn.

Itt már ne sírjunk, úgyis hiába,
nem követtünk el nagy hibákat,
végigcsináltuk rendesen,
   nem lettünk bölcsek,
   nem voltunk szörnyek,
a kezeket fogtuk, amíg kellett,
elengedtük, amikor kellett,
nem mulasztottunk el élni sem,
még akár jutalom is lehetne,
hogy élve juthattunk a mennyekbe,
és talán csak annyit kéne tennünk,
hogy beleüljünk a porba együtt
élve és egészségesen,
és aztán elkezdjünk itt várni,
minthogyha történhetne bármi,
a gyerekek nélkül, ennyien,
de bele ne üljünk, csak azt ne.67
Mert ez a kedves barlang tényleg
megtette értünk, amire képes
a mennyek országa üresen,
   egy-egy finom toll
   sok-sok finom por
alatt várt ránk türelmesen,
de nézzünk körül, és lássuk be nevetve:
mégse várhatunk a gyerekekre
egy ilyen disznóólban, szívem!

Tudom, akkor inkább menjek fáért,
ne énekeljek, mint aki ráér
komoran és ünnepélyesen,
mert elkezdtél fázni, én meg ennék,
meg én is fázom, és te is ennél,
és tudom, hogy hosszú az énekem,
unod, és nem is nagyon érted,
hogy mit kell ennyit énekelgetni ezen:
ez a mennyek országa, te is látod,
reggel hozzáfogunk a takarításhoz,
irgalmatlan nagy munka lesz, igen,
kifújjuk innen a port, a könnyűt,
a nehéz tollakat párnákba tömjük,
   itt lesz a kórus,
   itt lesz a trónus,
és egyszer majd Burnst olvasol nekem,
de ha már most énekelni kezdünk,
nem lesz itt semmi sohasem.

És én is tudom, hogy így van rendjén,
de most már mégiscsak végigénekelném:
csinálok egy kis meleget, szivem.