A semmiről, a mindenről
Magyar vagyok. Mit érdekel engem a magyarság maga. – Mi a
magyar? Nem érdekel, fütyülök rá. Ha valami nem érdekel, az az, hogy mi a
magyar. Amiképpen az sem izgat, mi az olasz, mi a francia. Italo Calvino izgat
és Pascal. Bethlen Miklós és Kurtág György. Varga Zoli (Ferencvárosi Torna
Club) és az Oszoly sziklája. És így tovább.
Aki senki, az nem magyar, az semmilyen. Csak aki valaki, az
lehet (tud lenni) magyar. Előbb van az én, azután a mi, s nem nárcizmusból,
hanem mert én nélkül nincsen mi.
Magyar vagyok!, kiabálják, vállat vonok, ki nem az. Kovács
23 János vagyok. Ránézek, csak nem?
Kezdjük lassabban. Ebből a néhány bekezdésből, alig rejtett
ingerültségből valami hadakozásféle hallik ki, szerzőnk láthatóan ágál valami
ellen, valami van a bögyében. Valóban. Mi?
Ezen írás nem képes a sorozatcím ezredvégi tágasságával
szemlélni a dolgainkat, magyarság július végén, csak ennyire képes. Bármit
akarok mondani e tárgykörben, csak ebben a kisszerű, lepártosult júliusi
akusztikában tudom mondani. Bevallom, már gyanakszom, ha a magyar szót hallom,
s nem azért, mert rút, szibarita váz volnék, hígmagyar izé (bár ki tudja, látva
némely mai főmagyart, kifejezetten ragaszkodnék hígmagyarságomhoz), hanem mert
manapság nagy visszaélések történnek e szó körül.
A szavaknak idejük van, vagy másképp: idő van a szavakban, a
mi időnk, a használóké, a mi történelmünk, mi magunk. A szavaknak sorsuk van,
egyszer fönt, máskor lent, gyanúba keveredhetnek, kétértelművé válhatnak vagy
divatossá. Ki gondolta volna, hogy a gerinc szavunk ilyen előkelő pályát fog
befutni? Gerincesek, gerincsérv, gerinclövés – efféle szürkén fájdalmas
dolgokra gondolhattunk eddig, ám mióta megszületett a népnemzeti gerinc, ez a
zseniális ökörség, azóta lebeg, ragyog, sugárzik a szó, új játékokat tesz
lehetővé, a szóhasználat, mely a jelentés, gazdaggá, sokrétűvé varázslódott.
Az elmúlt két évben szinte használhatatlanra zsolozsmáztuk a
magyar szavunkat. (Talán úgy volna pontosabb: zsolozsmázták, mi, magyarok.)
Stemplit csináltunk belőle, s lettek azonnal stemplizőbizottságok exkluzív
stemplijoggal. Akár forró nyáreste a kies Duna-parton vad felhőben a szúnyogok
– de tudnék durvább is lenni –, azonképp lepett el bennünket a
magyarsághőbörgők raja. Tán soha ennyi önzőség, karrier- és hatalomvágy,
ostobaság és bizony, bizony: provincializmus nem gyűlt össze egy zászló alá.
Hamar kialakult egy új-régi nevetséges nyelv, klasszikus
népszabadság-nyelv, pártzsargon, távol az élettől, mélyen belegyökerezve az
amnézia piros-fehér-zöld humuszába.
A nemzeti nem azonos a nemzeti hőbörgéssel. A nemzeti
elkötelezettség nem azonos evvel a politikai latybattyal. Varázsszó lett a
„magyar”-ból, kisajátítás, hatalmi harc. Elvettek tőlem egy szót, ellopták. –
Nem értem, hogy nemzeti elkötelezettségükre kényes kollégáim mért nem
érzékenyek nyelvileg erre a jelenségre, erre az üres öblögetésre? Ez ellen
föllépni magától értődő írói föladat volna, hazafias kötelesség. Attól tartok,
nem is értem ezt az új „magyar” szót. „X meglehet magyarul ír, de nem magyar
író”, mondta volt valaki (egyszer még leleplezlek, te kis valaki, reszkess
csak!), én szerintem meg, aki magyarul ír, az magyar író, mert az magyar író,
aki magyarul ír és író. Vagy: a média dolgát is fölvitte az Isten, én csak a
vakondok mintájára vagyok hajlandó ragozni, médiákok, „magyar műsort a
médiákokba!”, hirdette a fölirat, én szerintem meg jó műsort kéne követelni,
mert amit a tévések csinálnak, az hol ilyen, hol olyan, egy dolog állítható
bizton: a műsorok magyarok.
Mert szerintem ebben az országban az utolsó szögig minden és
mindenki magyar. Nem tud más lenni. A linkség is magyar, a fölületesség is,
minden, a hülye is magyar, úgynevezett hülye magyar, a gazember is az, az
anyagyilkos is, mindannyian a maguk módján magyarok.
Az is magyar, akinek nem fontos a magyarsága, hozzátartozik
a magyarságunk összképéhez.
Sosem értettem (érzelmileg és logikailag és személyesen) ezt
a magyarság-európaiság konfliktust. (Előbb magyarnak lenni, aztán európainak,
jellemezte pártját egy másik valaki, szegény.) Bármi, amit teszek, az egyszerre
magyar és európai, nincsen az az etelközi ősreflexünk, amely ne volna az. Per
definitionem tartozik a nem létező inventárba: Európa a magyarok által is lett
az, ami. Minden nemzet a maga módján fogja fel (kell fölfognia) azt a
grandiózus képződményt, amely Európa és amely egyszersmind tartalmazza a róla
szóló különféle fölfogásokat is.
Európa-ház és Irány Európa!, azaz mintha volna valami tőlünk
független jó, ezek a kifejezések értelmetlenek, illetve politikai
irányszólamok, mint ilyenek természetesen értelmesek, valami másra utalnak,
például arra, hogy tessék nekünk pénzt adni, vagy hogy tartsuk tisztán a nyilvános
vécéket.
Lehetséges, hogy akik most agyba-főbe magyaroznak, szintén
másról beszélnek? – Mert ha minden magyar, és Magyarországon, leszámítva a
turistákat, minden az, akkor erről mért kéne és lehetne külön beszélni? A
magyarságunk sokkal mélyebben van bennünk, elválaszthatatlan tőlünk, a
létünktől.
De azt nem gondolom, hogy volna magyar jó, magyar érték,
hanem érték van, s ha itt, akkor az magyar. Így van, illetve nincs magyar
géniusz, szellem és szellemiség. Az itt-tel átitatott szellemiség a magyar
szellemiség. De ezt jobban, főként irányt adóan nem lehet meghatározni. Nincsen
fősodor. (Megint le kell írni…) Amivel nem azt akarom állítani, hogy minden úgy
jó, ahogy van, de ami nem jó, az nem azért az, mert nem magyar, hanem mert nem
jó.
Föl kell emelni a magyar népet az elmúlt 40 év micsodájából,
mondják némelyek. Én szerintem meg nem kell szegény nemzetet sehová se emelni,
nem kell, mert nem lehet, részint mert nincsen aki emeljen, nincsen itt
semmiféle csoport, nemzeti élcsapat, amely tudná, tudhatná a teendőket, részint
meg a nemzet vagy magát emeli föl, vagy nem fog fölemelkedni.
Vagy: mondják, új magyarságtudatra volna szükség. Jó. De ez
nem úgy születik, hogy összedugják a fejüket a nagyon-nagyon magyarok, és
kiötölnek valamit, hanem fordítva: ez abból a bonyolult tevékenységből
következtethető vissza, ami a kultúra, a kultúra teremtése, azaz hogy miként
ácsolunk össze egy mondatot, hogyan terítjük meg az asztalt, és miként veszünk
össze életre-halálra valakivel. Mindez nem más, mint az élet.
Éljünk! – ennyi állítható hazafias programként, és ez
nagyralátó terv volna.
Sokszor találkozni evvel a fordítvá-val. Kellene tíz
gondolat, nyilatkozódik, melyet ha komolyan vennénk, pezsgésbe jönne a magyar
szellemi élet. Én az ilyen tíz mondattól a falnak megyek. Már attól is, hogy
tíz! Mért tíz? mért nem hét vagy húsz, de jó, legyen tíz, de tíz micsoda?
gondolat? Tíz gondolat bánt engemet. Ez is fordítva van. Ha pezseg a szellemi
élet – és hát pezsegjen! ki akadályozza meg!? –, akkor onnét kiolvashatók
gondolatok.
Egyébként van ilyen tíz gondolat, éppen tíz, tíz úgynevezett
parancsolat, melyet ha komolyan vennénk, az tényleg pezsgésbe hozna mindent, de
az európai hagyományoknak megfelelően csak félig-meddig szoktuk komolyan venni.
Viszont: nincsen magyar tízparancsolat.
Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de amikor azt hallom, hogy a
Világtalálkozó egy új vérszerződés lehetősége, akkor én leginkább csak
hümmögök. Ez a metaforikus beszéd egyszerre sok és kevés. Sok, mert nem hihetek
egy új honalapításban, ennek a közös akaratnak kéne azért jelét is látni, de
csak a metaforát látni. És kevés, mert ezekből a beszédekből semmi konkrétum
nem látszik.
Igaz, ha látszik, az még zavarbahozóbb. Miként kell értenem,
hogy a magyarságtudatom tekintse példaként a görög városállamokat? (Minthogy mi
is annyifelé vagyunk, Torontótól Szabadkáig.) Görögországra tényleg kellemes
gondolni, süt a nap és ott ring kultúránk bölcsője. Ez megfelelne nekünk is. De
hát a görögök nem nagyon foglalkoztak a görögségükkel, annyiban tekintették
magukat görögnek, amennyiben csak a görögöt tekintették embernek, amúgy
athéniak voltak vagy spártaiak. A városállamok története a marakodások
története, a gyűlölködéseik története, a háborúké. Akkor most mit üzen nekünk
ez a metafora? Támadjunk neki Torontónak, az ottani magyaroknak? Én ezt nem
értem. Ez csak végiggondolatlanság, szép végiggondolatlanság. Azt értem, hogy a
sokféle magyar gazdagságot jelent, hogy ők is mi vagyunk, ennek a nehezét is
értem, a felelősségét is értem, azt is, hogy a nemzet közös vállalkozás, de
ebből a vállalkozást érdemes hangsúlyozni, definiálni, azaz a csinálást.
Csinálni, dolgozni – az nem lélektelen gyakorlatiasság, az nagyon is magasztos
föladat.
Tenni a dolgunkat erőnk szerint – én ennyire vagyok hitelesítve.
Vérszerződésre nem. (AIDS!)
Vagy: azt gondolom, aki ezt a mélymagyar-hígmagyar
zagyvaságot összehordta, az hibbant. Németh László természetesen nem az. Ha
lehet, ne tessék fölháborodni, a legkevésbé sem azért mondom. De Eötvös mint
hígmagyar, ez nekem fáj, olyan hülyeség. Nyilván történelmileg lehet
közelíteni, hogy ott, akkor, mik lehettek, voltak azok a kényszerek, vágyak és
fájdalmak, amelyek beárnyékolták a gondolkodást.
És mik azok a kényszerek, vágyak és fájdalmak, amelyek ma
árnyékolják be a gondolkodást? Mert állítom, árnyékos.
Szembe kéne nézni néhány dologgal. Merni szembenézni a
ninccsel (még csak nem is nagy N-nel).
Például avval, hogy nincs népi irodalom, nem létezik,
megszűnt, mert megszűntek a szociális föltételei, nincs parasztság, legföljebb
mezőgazdasággal foglalkozók, a Sára filmjeiből emlékezetes parasztarcok, egy
életforma, sőt világnézés lenyomatai, nincsenek többé. (Folyamatos pusztulásban
is élünk.)
Kik volnának ma a népi írók? Tessék neveket mondani.
(Negyvenen alulit meg különösen nehéz volna.) Művek? Ma népi író az, aki jóban
van egy népi íróval. Vagy még látta Illyés Gyulát. Nincsen. Én ebben semmi jót
nem látok, csak tényt. Nincsenek népi írók, mozgalom még kevésbé, de van
hagyomány. Mit mond ez a hagyomány? Milyen érzékenységeket tart ébren? Mik a
veszteségeink, mi szegezhető szembe velük? Ezek értelmes kérdések, hasznunkra
volnának.
Lehet gyűlölni a modernizmust, a konzumidiótákat, akik
többé-kevésbé vagyunk. Lehet arról elmélkedni, hogy a világ a francia forradalommal
lépett rossz útra. Lehet. De erre lépett. Védekezni is csak ezen az úton lehet,
azaz a modernizmus egészével szemben nincs mit tenni, csupán a veszélyeivel
szemben. Nincs, mert nem igaz az, hogy volna valami Magyar Szellemi Tőke,
Vízió, Világelszánás, amely szembe helyezhető volna evvel a világállapottal. Ha
nincs, akkor pedig veszélyes úgy tenni, mintha volna. (Egyébként – rövid
tartalom – a francia forradalom nem azt akarta, ami mára lett, a
szabadság-egyenlőség-testvériség együttes megvalósításával még adós az
emberiség, a modern kor a szabadságot veszi komolyan, az egyenlőségről fecseg
és lemond róla, a testvériségről pedig elfeledkezett.)
Gazdag ez a magyar kultúra, de üres is, ahogy Európa lett
üres hirtelen; megtorpant. Tudni kell szembenézni a vákuumokkal, melyek közt
élünk. És tudni, hogy az üresbe bármi beleszivároghat. Volna, mi óvatosságra
intsen.
Egyszerre látszik most két rossz: a bezárkózás gesztusa és a
buta, tájékozatlan ártatlanság a „nyugat ajándékaival” szemben. Provinciális
gőg és megalázkodó gazsulálás. Kisebbségi érzés és nagyravágyás. A kis ország –
nagy nemzet öncsalása.
Nem vagyunk nagy nemzet. Volt róla szó, Európa a magyarok
által is az, ami. Per def. De ha a kézzelfoghatóságokat nézzük, az elenyészően
kevés, hatásunk titkos, alig jelentünk valamit ebben a történetben. Például az
irodalmunk semmit nem jelent. Arany János egy vonással nem változtatta meg az
európai költészet nem magyar részét. Mondhatjuk, ez az ő bajuk, az, hogy nem
tudják, ki Weöres Sándor – de nincs miért ezt harciasan mondanunk.
Ebben a kicsiségben én nem látok semmit rosszat (jót sem,
ide születtem, ennek ez a következménye, kötöttség és kötődés), ám láthatóan
nem kevesen ezt nem tudják összeegyeztetni az önmagukról, az országról, a
magyarságról dédelgetett képükkel. Innét ered az állandó sértődöttség,
izgatottság, szellemi ingerültség, és végső soron a bűnbakkeresés: nagyok
volnánk mi, de nem hagyják, hol a török, hol az osztrák, hol a muszka, hol a
belső ellenség.
Nem vagyunk nagyok, kicsik vagyunk. Ez nem önlebecsülés, még
csak nem is önkritika, ez így van. Kicsi, fantasztikus és jelentéktelen ország
vagyunk. Ezt megérteni és feldolgozni létfontosságú érdekünk. Egy megértett
kicsiségből sok jó származnék a méltóságunktól kezdve a külpolitikai
gesztusokig. Az önsajnálat helyett a fájdalomra lehetnénk fogékonyak.
Testvériség, szolidaritás, közösségvállalás.
És végül szembe kéne
nézni az új ninccsel, nincs elnyomás. Nehezen fogjuk föl, hogy szabadok
vagyunk, hogy nincs kire mit kenni. Nehezen fogjuk föl, hogy ilyenek vagyunk.
Nehezen akarjuk elismerni, hogy minden kritika önkritika is. Ilyen MDF-et,
ilyen SzDSz-et, ilyen ezt meg azt tudtunk magunkból kiállítani. Magunkra
maradtunk.
Magyarságunkról is mindig vesztésben gondolkodtunk,
elnyomatásban. A paródia, a nevetségesség határáig ragaszkodunk a régi képhez,
bujdosók volnánk és szegénylegények, akkor is, ha miniszteri szék simul alánk.
És persze a gyakorló hatalom szidása sem automatikusan azonos a
függetlenséggel. Megtartottuk az ellenségigényünket.
Hagyományos reflexeink a kisebbségben lévőké. De: magyar
vagyok, ez Kolozsvárt értelmes, esetenként súlyos kijelentés, Miskolcon azonban
nem az. Magyar vagyok, Miskolcon is ebből következik minden, de ehhez itt nem
kell semmi, különösen nem író. Az író ahhoz az ezerféléhez kell, akik vagyunk –
hol magyarok, hol nem.
Egy szó, mint száz: a legszebb magyar szó nem a magyar,
hanem a fülolaj.
