Rimanóczy Ildikó: Sakura

Rimanóczy Ildikó

Sakura

Hűs hajnali harmat borul rám a ködben,
sziromölelésből illatom kiröppen;
múló szépségemből csak egy emlék marad,
de e néhány napra mennyben érzed magad.

Roppanó gyümölcsöm édes nedve szádban -
vágyom rá, hogy súgjad: "mindig ezt kívántam!"
rúzsvörös nyomait hagyja a nyelveden,
zamata hirdeti: itt járt a szerelem.

Ősszel terítek rád rőtszín levél-leplet,
s megtanítlak, hogyan szárnyaljon a lelked:
míg a langy sugárban arcod fénybe tartod,
érzed, mint csitulnak el benned a harcok.

Álmodom újra a cseresznyefák nyarát,
s addig ölel kérgem, e megkopott kabát;
nem bánok már semmit: se jeget, se havat,
alvó rügyeimben örök tavasz fakad.

2011. november

József Attila: A számokról

A számokról

Tanultátok-e a számokat?
Bizony számok az emberek is,
mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
és csudálkozik módfölött az irka,
hogy mindegyik csak magára gondol,
különb akar lenni a többinél
s oktalanul külön hatványozódik,
pedig csinálhatja a végtelenségig,
az 1 ilyformán mindig 1 marad
és nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon
és legelőször is
a legegyszerűbb dologhoz lássatok —
adódjatok össze,
hogy roppant módon felnövekedvén,
az istent is, aki végtelenség
valahogyan megközelítsétek.

1923 ősze [?]

(József Attila)

 

 

Vörösmarty Mihály: Petike

PETIKE
Bús mogorván ül Petike,
           Ha ha ha!
Péter és bú! a mennykőbe,
           Mi baja?
Anyja kémli hű szemekkel -
           Jó öreg!
Azt gondolja, fiacskája
           Tán beteg.
"Kell galuska, Peti fiam,
           Eszel-e?"
""Dehogy eszem, dehogy eszem,
           Ki vele.""
"Kell bor, édes szép fiacskám,
           Iszol-e?"
""Dehogy iszom, dehogy iszom,
           El vele.""
"Kell-e sarkantyú csizmádra,
           Petikém!
Kalpagodra toll s mentédre
           Rókaprém?"
""Mit nekem toll, mit nekem prém,
           Sarkantyú!
Ha szivemben, mint a róka,
           Rág a bú!""
"Kell-e könyv, a szomszéd könyve,
           Biblia?"
""Mit nekem könyv, a beszéd mind
           Szó fia.
Egy barátom van nekem csak,
           A halál;
Az, tudom, hogy innen-onnan
           Lekaszál.""
"Az egekre! Peti fiam,
           Meg ne halj:
Annyi benned a sohajtás,
           Mint a raj.
Átidézzem tán Juliskát?
           Láthatnád?"
Szól mogorván Péter úrfi:
           ""Hol van hát?""

Ármány-adta Péterkéje!
Még mi nem volt a bibéje!
Sem kalapja, sem mentéje,
Sem a sarkantyú zenéje,
Nem kell neki róka málja,
Sem a szomszéd bibliája;
Nem kell neki bor, galuska,
De bezzeg kell a Juliska,
Bár negédes és hamiska,
De vidor, szép és piroska.
Sem ehetnék, sem ihatnék,
Csak Julcsával nyájaskodnék.

"Ej Petikém, szép fiam, hát
           Ez a baj!
Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj
           S meg ne halj.
Most takarodj iskolába,
           Rosz fiú!
Meg ne lássam, hogy pityergesz.
           Félre bú!
Iskolában a Juliskát
           Elfeledd:
Isten éltet, tíz év mulva
           Elvehet'd."

1841

 

Vizsnyai József: Féltékenység

Vizsnyai József:

Féltékenység
A féltékenység egy borzasztó érzés,
Folyton folyvást csak a féltés,
Félteni minden órában, percben,
Azt ki legfontosabb életedben.
Kémkedni, nyomozni utána,
Ezt hozza a bizalom hiánya,
Bizalom híján nincs szerelem,
Mindig csak ez jár a fejedben:
Megcsalt? Megcsal? Ki tudja?
Igaz szót úgy sem szól ajka.
Hiába kérdezed, sorolod a tényeket,
Válaszol, de tudod, hogy igaz nem lehet.
Igazság? Tudvást tudva jobb lenne,
Jobb mint hazugságban élni, szenvedve.
Így telnek napjaid, megöl a bánat,
Múlik a szerelem, jön az utálat.
Bárcsak olyan lenne mint régen,
Amikor semmitől nem féltem,
Sajnos minden és minden hiába,
Mert ez a féltékenység ára,
És a bizalom hiánya!

Zelk Zoltán: Ákombákom

Zelk Zoltán verse
Ákombákom
 
Egyszer régen az irkámon,
született egy ákombákom.
Hát egyszer csak látom, látom:
két lábra az irkámon,
úgy indul el ákombákom.
Azt hittem, már sose látom,
oly messze ment ákombákom,
de mikor az erdőt járom,
ül az ágon ákombákom,
s rajta van a nagykabátom.
Szólok hozzá: "Ákombákom,
mért vitted el a kabátom?
Eső esik, mindig ázom,
hideg szél fúj, mindig fázom...
Légy olyan jó, ákombákom:
add vissza a nagykabátom!"
S képzeljétek, jövő nyáron,
eljött hozzám ákombákom:
s visszaadta nagykabátom. 

Mihail Lermontov: Jóslat

Mihail Lermontov: Jóslat

Fekete év jön, rémségek kora, a porba hull a cári korona, feledi a tömeg bálványait, és halállal és vérrel töltözik. Az ártatlan nőt és kisdedet a letiport törvény nem óvja meg. Bűzlő hullákból dögvész kel, komor falvakon át sötéten kóborol, a szomorú viskóba bekiált, ínség szaggatja a szegény hazát. Tűzfény vereslik hányódó habon, s egy óriás jön azon a napon, s te megismered őt, s tudod, miért tart a kezében villogó acélt. Jaj lesz neked! Hiába sírsz neki, jajgatásodat ő csak neveti. S oly rettentő s borús egész maga, mint köpenye s felséges homloka. /Ford.: Lator László/

Szőcs Géza: Ballada két bűbájos kandúrról

Szőcs Géza

Ballada két bűbájos kandúrról

Volt két kandúr Nagymacskáson,
Kackiás és Hepciás.
Mind a kettő azt hirdette:
ő a Macska-Messiás.

S hogy a másik szélhámos csak.
"Fizess már egy áldomást..."
Nyitva volt a kocsmaajtó,
napestig csak ez hallatszott,
betöltve a macska-restit
és a macska-állomást.

Unta már a nép a bunkó
hencegést és nyávogást.
- Beléd rúgok műlábammal...
- Műfogammal megharaplak...
- Meglátod mindjárt, hol az ajtó...
- Megtanítlak, hogy hol az ablak...
- Fussál, mert rögtön előrántom
rettentő ráolvasásom...
- Szórakozzál a nagymamáddal.
- Mindjárt adok egy nagymamást.
- A kisebbikkel kezdődik, de
jön majd végül a nagyblamázs...
- Aludj el szépen, Kisblamázs.

*

Mérges lett a macskabíró
hogy a patvar nem csitul,
váljon el a víz a hájtól
s Juliska is Jancsitul:

LEGYEN VÉGE MÁR A ZŰRNEK,
- jött a súlyos közlemény -
DŐLJÖN EL HOGY KI AZ ŐRNAGY
S KI PEDIG CSAK KÖZLEGÉNY,

DŐLJÖN EL, HOGY KI A MESTER,
KI A RABLÓ S KI A PANDÚR
S KI A FŐ-FŐ HERR VON KAND ÚR,

így hangzott a felhívás,

MÉRKŐZZÖN MEG ÉJFÉLTÁJBAN
KACKIÁS ÉS HEPCIÁS.

FEGYVERNEMEK: BŰBÁJOSSÁG
S VARÁZSIGE-MORMOLÁS.
HELYSZÍN: A TEMETŐ KAPUJÁNÁL.
MIKOR ELJŐ AZ ESTE.
MIKOR FELJŐ A HOLD.

ÉS A PÁRBAJT KÖZVETÍTSE
MAJD A MACSKAVÍZIÓ.
PLUSZ MÉG HOGY A GYŐZTESÉ LESZ
NAGYMACSKÁSI KISCICÓ.


Este a temetőnél

Közelgett már az este.
A vaksi macskabíró
föltette cvikkerét,
konfetti szállt a szélben,
egy tetőn Kiscicó
forgatta szép szemét.

"Nem ér föl az elme hozzá,
kevés rá a csacska szó,
kezdődjék hát el a párbaj,
kezdődjék a macska-show"

- így beszélt a kandúrbíró -

"kezdődjék a legnagyobb meccs
melyet bármely négylábúnak
megadatott látnia:
mint fog igazságot tenni
most a macska-mágia!"

S előszökdécselt Hepciás.
És sport-trikóján nagy betűkkel
azt írta: S. C. Haladás.
De jött mint szőrös kismanó
jött Kackiás is kackiásan
trikóján az állt: Dinamó.

(De az is lehet, hogy Dinamő.)
Megjött hát mindkét nagymenő.

S akkor leszállt az este.
S akkor felszállt a Hold.
És borzongott az élő
és felriadt a holt

mikor a kandúrok egymásnak estek.

Műlábbal, műfogsorral,
mű-karmokkal, mű-májjal,
főleg ámde bűbájjal.

Porzott ám a macskabunda,
szikrázott a Dinamó és
sistergett a Haladás -
volt ott félköríves rúgás,
kivert fog és harapás -

s míg a szcénát dekorálja
szétszakított macskaprém és
kilyukasztott macskafül,

szájuk szörnyű átkot nyávog,
amely visszavonhatatlan
mivel felszáll s elrepül -

- Légy templom egere,
legyél egér egy templomban mától,
a Gyimesekben vagy Lészpeden...
- Változz át, te is légy egér,
mouse legyél egy mouspaden!

S úgy lőn. A vacogó macskanépet
úgy járta át a borzadály
miként a partot önti el
a növekvő és gyors dagály.

ÚJSÁGHÍR: mert szőrén-szálán eltűnt mindkét kandúr. A
mérkőzés helyszíne fölött már csak egy mind vékonyabb cincogás
lebegett, s egyéb sem maradt a temetőkapunál, pusztán csak két,
egykoron díszes,

összetépett sport-trikó.
Bámulja a Hold is őket,
mint egy égi ablakokban
kint felejtett friss cipó.

EPILÓGUS
Így maradt hát vénkisasszony
Nagymacskási Kiscicó.

Megjelent a Bárka 2009/5. számában

Arany János: Domokos napra

Arany János

Domokos napra

Midőn szüleid és mind akik szeretünk
Nyájas köszöntéssel tehozzád sietünk;
Midőn kedvedért a - bár hiános - család
Vígan ülte körül innepi asztalát:
Kedves fiú, hát én mit adjak most neked?
Egy édes csemegét: hizelgő éneket?...

Nem! azt én nem adok, te sem várod, hiszem.
Gaz, ki a Múzsáknak hamis tömjént viszen.
Szégyen a lantra, mely költött érdem által
Meggyaláztatni és gyalázni nem átall;
Minél édesb, annál émelygősb csemege -
Annál undoritóbb, minél szebb éneke.

Zengjem érdemeid? oh, azok lehetnek:
Állasz még küszöbén ifjú életednek;
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? - Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.

Áldjad a jó Istent, ki megálda téged,
Adván őreidül szerető szüléket,
Adván eszközöket, elhárítni pályád
-Annyi más futónak nehéz - akadályát.
Áldjad Istent, hanem óvakodj', amivel
Ő álda meg, saját érdemül róni fel.

Nemes önbizalom, de ne az önhittség,
Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék:
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
Serdülj, kedves ifju... poharam cseng érted! -
Légy ember, ha majdan azt az időt éred.

Szeressed hazádat... Oh, a honszerelem
Most lehet őszinte, igaz, önzéstelen.
Ne is tőle kívánd, amit ő nem adhat:
Magadban keressed az édes jutalmat.
Csillagi nem lesznek, fényes díszjelei:
Keresztje elég van, - de maga viseli.

Vess számot erőddel s legjavát, amelyet,
Leghasznosbnak itélsz, hazádnak szenteljed.
Vagyon sok szüksége, sok fogyatkozása:
Bárhol állj, csak tőled előmentét lássa.
Serdülj, kedves ifju - habzó kelyhem dagad -
A haza igényel munkás, hű fiakat.

S ha talán, az érzés tengeréhez jutva,
Néked a szelíd lant tisztessége jutna:
Hass! buzdíts! egyesíts! hogy osztály ne légyen
Köztünk, hol magyar szó, honfiérzet - szégyen.
Virág a költészet... egy nép irodalma:
De ha nem virágzik, nem is terem a fa.

Ha pedig a tettdús férfikor elhíván
A lanttól, komolyabb munkásságot kíván:
Ne feledd, mily gyönge ama virág bokra,
Van szüksége közös ápoló karokra.
Serdülj, kedves ifju - még egyszer a kelyhet! -
Nőj eléggé nagyra - betölteni helyed!

1851 augusztus 4.

Szenes Hanna: A könny

A KÖNNY

Mikor a szemünket könnyek borítják,

Torkunkat vaskezek összeszorítják,

Szánk széle kínosan megremeg,

Azt mondjuk: sírunk, mi emberek.

S az arcunkon gyöngycseppek futnak,

Én nem tudom, hogy hová jutnak,

De mind ég, fojtogat és fáj,

S a lelkünkön barázdát váj.

E könnyek, melyek fel-feltörnek,

Úgy kínoznak és elgyötörnek,

A mosolyunkat megtapossák,

De lelkünket tisztára mossák.

Budapest, 1936. november

/Szenes Hanna/ 

Nemes Nagy Ágnes: Tenger

Tenger

Mutatja – és a táj felel,
utat gurít, sziklát emel,
mutatja friss rügyén a fa,
hogy télen át is mandula,
napnál világosabb a nap,
s a házak is színt vallanak,
tagolt a part, a test, a szó
hajózható, tapintható,
s oly pontosan szalad a tér:
a tenger épp az égig ér.
S amint a végtelenbe hág,
mutatja, meddig ér a vágy.
Nem tehetek mást. Nem kívánok
kevesebbet, mint egy világot.

      (Nemes Nagy Ágnes)