Szőcs Géza: Ballada két bűbájos kandúrról

Szőcs Géza

Ballada két bűbájos kandúrról

Volt két kandúr Nagymacskáson,
Kackiás és Hepciás.
Mind a kettő azt hirdette:
ő a Macska-Messiás.

S hogy a másik szélhámos csak.
"Fizess már egy áldomást..."
Nyitva volt a kocsmaajtó,
napestig csak ez hallatszott,
betöltve a macska-restit
és a macska-állomást.

Unta már a nép a bunkó
hencegést és nyávogást.
- Beléd rúgok műlábammal...
- Műfogammal megharaplak...
- Meglátod mindjárt, hol az ajtó...
- Megtanítlak, hogy hol az ablak...
- Fussál, mert rögtön előrántom
rettentő ráolvasásom...
- Szórakozzál a nagymamáddal.
- Mindjárt adok egy nagymamást.
- A kisebbikkel kezdődik, de
jön majd végül a nagyblamázs...
- Aludj el szépen, Kisblamázs.

*

Mérges lett a macskabíró
hogy a patvar nem csitul,
váljon el a víz a hájtól
s Juliska is Jancsitul:

LEGYEN VÉGE MÁR A ZŰRNEK,
- jött a súlyos közlemény -
DŐLJÖN EL HOGY KI AZ ŐRNAGY
S KI PEDIG CSAK KÖZLEGÉNY,

DŐLJÖN EL, HOGY KI A MESTER,
KI A RABLÓ S KI A PANDÚR
S KI A FŐ-FŐ HERR VON KAND ÚR,

így hangzott a felhívás,

MÉRKŐZZÖN MEG ÉJFÉLTÁJBAN
KACKIÁS ÉS HEPCIÁS.

FEGYVERNEMEK: BŰBÁJOSSÁG
S VARÁZSIGE-MORMOLÁS.
HELYSZÍN: A TEMETŐ KAPUJÁNÁL.
MIKOR ELJŐ AZ ESTE.
MIKOR FELJŐ A HOLD.

ÉS A PÁRBAJT KÖZVETÍTSE
MAJD A MACSKAVÍZIÓ.
PLUSZ MÉG HOGY A GYŐZTESÉ LESZ
NAGYMACSKÁSI KISCICÓ.


Este a temetőnél

Közelgett már az este.
A vaksi macskabíró
föltette cvikkerét,
konfetti szállt a szélben,
egy tetőn Kiscicó
forgatta szép szemét.

"Nem ér föl az elme hozzá,
kevés rá a csacska szó,
kezdődjék hát el a párbaj,
kezdődjék a macska-show"

- így beszélt a kandúrbíró -

"kezdődjék a legnagyobb meccs
melyet bármely négylábúnak
megadatott látnia:
mint fog igazságot tenni
most a macska-mágia!"

S előszökdécselt Hepciás.
És sport-trikóján nagy betűkkel
azt írta: S. C. Haladás.
De jött mint szőrös kismanó
jött Kackiás is kackiásan
trikóján az állt: Dinamó.

(De az is lehet, hogy Dinamő.)
Megjött hát mindkét nagymenő.

S akkor leszállt az este.
S akkor felszállt a Hold.
És borzongott az élő
és felriadt a holt

mikor a kandúrok egymásnak estek.

Műlábbal, műfogsorral,
mű-karmokkal, mű-májjal,
főleg ámde bűbájjal.

Porzott ám a macskabunda,
szikrázott a Dinamó és
sistergett a Haladás -
volt ott félköríves rúgás,
kivert fog és harapás -

s míg a szcénát dekorálja
szétszakított macskaprém és
kilyukasztott macskafül,

szájuk szörnyű átkot nyávog,
amely visszavonhatatlan
mivel felszáll s elrepül -

- Légy templom egere,
legyél egér egy templomban mától,
a Gyimesekben vagy Lészpeden...
- Változz át, te is légy egér,
mouse legyél egy mouspaden!

S úgy lőn. A vacogó macskanépet
úgy járta át a borzadály
miként a partot önti el
a növekvő és gyors dagály.

ÚJSÁGHÍR: mert szőrén-szálán eltűnt mindkét kandúr. A
mérkőzés helyszíne fölött már csak egy mind vékonyabb cincogás
lebegett, s egyéb sem maradt a temetőkapunál, pusztán csak két,
egykoron díszes,

összetépett sport-trikó.
Bámulja a Hold is őket,
mint egy égi ablakokban
kint felejtett friss cipó.

EPILÓGUS
Így maradt hát vénkisasszony
Nagymacskási Kiscicó.

Megjelent a Bárka 2009/5. számában

Arany János: Domokos napra

Arany János

Domokos napra

Midőn szüleid és mind akik szeretünk
Nyájas köszöntéssel tehozzád sietünk;
Midőn kedvedért a - bár hiános - család
Vígan ülte körül innepi asztalát:
Kedves fiú, hát én mit adjak most neked?
Egy édes csemegét: hizelgő éneket?...

Nem! azt én nem adok, te sem várod, hiszem.
Gaz, ki a Múzsáknak hamis tömjént viszen.
Szégyen a lantra, mely költött érdem által
Meggyaláztatni és gyalázni nem átall;
Minél édesb, annál émelygősb csemege -
Annál undoritóbb, minél szebb éneke.

Zengjem érdemeid? oh, azok lehetnek:
Állasz még küszöbén ifjú életednek;
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? - Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.

Áldjad a jó Istent, ki megálda téged,
Adván őreidül szerető szüléket,
Adván eszközöket, elhárítni pályád
-Annyi más futónak nehéz - akadályát.
Áldjad Istent, hanem óvakodj', amivel
Ő álda meg, saját érdemül róni fel.

Nemes önbizalom, de ne az önhittség,
Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék:
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
Serdülj, kedves ifju... poharam cseng érted! -
Légy ember, ha majdan azt az időt éred.

Szeressed hazádat... Oh, a honszerelem
Most lehet őszinte, igaz, önzéstelen.
Ne is tőle kívánd, amit ő nem adhat:
Magadban keressed az édes jutalmat.
Csillagi nem lesznek, fényes díszjelei:
Keresztje elég van, - de maga viseli.

Vess számot erőddel s legjavát, amelyet,
Leghasznosbnak itélsz, hazádnak szenteljed.
Vagyon sok szüksége, sok fogyatkozása:
Bárhol állj, csak tőled előmentét lássa.
Serdülj, kedves ifju - habzó kelyhem dagad -
A haza igényel munkás, hű fiakat.

S ha talán, az érzés tengeréhez jutva,
Néked a szelíd lant tisztessége jutna:
Hass! buzdíts! egyesíts! hogy osztály ne légyen
Köztünk, hol magyar szó, honfiérzet - szégyen.
Virág a költészet... egy nép irodalma:
De ha nem virágzik, nem is terem a fa.

Ha pedig a tettdús férfikor elhíván
A lanttól, komolyabb munkásságot kíván:
Ne feledd, mily gyönge ama virág bokra,
Van szüksége közös ápoló karokra.
Serdülj, kedves ifju - még egyszer a kelyhet! -
Nőj eléggé nagyra - betölteni helyed!

1851 augusztus 4.

Szenes Hanna: A könny

A KÖNNY

Mikor a szemünket könnyek borítják,

Torkunkat vaskezek összeszorítják,

Szánk széle kínosan megremeg,

Azt mondjuk: sírunk, mi emberek.

S az arcunkon gyöngycseppek futnak,

Én nem tudom, hogy hová jutnak,

De mind ég, fojtogat és fáj,

S a lelkünkön barázdát váj.

E könnyek, melyek fel-feltörnek,

Úgy kínoznak és elgyötörnek,

A mosolyunkat megtapossák,

De lelkünket tisztára mossák.

Budapest, 1936. november

/Szenes Hanna/ 

Nemes Nagy Ágnes: Tenger

Tenger

Mutatja – és a táj felel,
utat gurít, sziklát emel,
mutatja friss rügyén a fa,
hogy télen át is mandula,
napnál világosabb a nap,
s a házak is színt vallanak,
tagolt a part, a test, a szó
hajózható, tapintható,
s oly pontosan szalad a tér:
a tenger épp az égig ér.
S amint a végtelenbe hág,
mutatja, meddig ér a vágy.
Nem tehetek mást. Nem kívánok
kevesebbet, mint egy világot.

      (Nemes Nagy Ágnes)

 

Bábu vagy

      Bábu vagy

léted szülemény
képzelt figura
mely esélyt kap
egy rövid játékra
s bábu vagy csupán
Föld nevű sakktáblán
király vagy paraszt
sors dönti el
nem önmagad
sakk- matt
s egy pillanat
játszmádnak máris

vége van

( feketelovag)

Szalai Krisztina: Csak a testem

Szalai Krisztina

 Csak a testem

Korgón, kiéhezetten feljajduló,
maró sóvárgás, a tudatalattiból
feltörő, forró, érzéki forrás,
mely bízik pótolni az űrt, a hiányod
most.

Most
kirobban, hévvel feltör, mint egy vulkán.
Csak a testem hagytad itt nekem sóhajjal,
vad vágyakozással, és lángolón.
Elsodor, feléget mindent az útjából
most.

Most
szerető lelkem veled ment, itt hagyott.
Csak a testem maradt meg nekem meztelen,
a gondolataimmal, tüzesen.
Fájón száguldanak közöttünk csapongva
most.

Most
az éter hullámain, forrunk össze.
Csak a testem maradt csupaszon, oly némán
vackomban gömbölyödve hidegen.
Mindennél jobban kívánlak megölelni
most.

Faludy György: Szélsőjobb

Faludy György:

 Szélsőjobb

Ami hazai, az csodás és helyes,
ami külföldi, az a világ szennye –
sajnálom őt, mert kedv s szeretet helyett
harag, gyűlölség s átok fortyog benne.

Úgy vélem, roppant előnyös lehetne,
ha történelmet tanulna vagy nyelvet,
de iskolájával ő befejezte
az okulást. Azóta mindent elvet.

Mikor belső unalmától megdermed,
vagy bús: egyszerre sír, iszik, zsidózik.
Érvet és tényt nem ösmer, csak érzelmet,

abba magát fejbúbig beleássa,
s nyilatkozik, parancsol, jósol, lódit,
hiszen magyar. Ez a foglalkozása.



http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=ddJJH72xDJ0 

Kormos István: Klári

Klári

Lábad elé feküdt a tócsa,
gyöngye a cipődön ragyog,
madárszél röppen a kezedre:
körülcsipogja alakod.

Halott apád volt-nevetését
utánozod ügyetlenül,
öngyilkos körte hull az ágról,
fűben toccsanva elterül.

Mondj valamit, mondj valamit,
nyár és csönd gyantája csepeg,
elaludnék, kavics a tóban,
dunyhamelegben a gyerek.

(Magyarok, 1948. 3. A vers átdolgozás utáni címe: Klári, nyár, csönd)

Arany János: A hegedű

Arany János

A HEGEDŰ

Víg legenda

   Krisztus urunk Szent-Péterrel
Vándorolván gyalogszerrel,
Magyarhont is útba ejté,
Az alföldet nem felejté,
Ha a beszéd nem szófia
És áll a géográfia,
Amit ugyan eldönteni
Szoroska hely az itteni.
Mondom tehát, mennek vala:
Elől az Úr, -
Nehány lépésre szótlanúl
Követte hű apostola.

   Útközben egy csárdához értek,
Vendég ivott abban temérdek,
Azaz hogy mindenféle sok
Palóc, matyó fuvarosok,
Jó alkura, még jobb hiszembe'
Tehert szállítva Debrecenbe,
Bogárhátú, széles faru
Szekereik, mint egy falu,
Oly szanaszét, rendetlenül,
Hevertek az állás körül;
Míg a lovak, mint ünnepen,
Szélt vettek a széles gyepen
S nem látszanak busúlni rajta,
Hogy valaki el-, vagy behajtja,
Vagy eltévednek és soha
Nem lesznek a matyó lova.
Ellenben a jókedvű gazdák -
Ők úgyse' gondolnak vele:
Busúljon a ló - arra bizzák -
Hiszen elég nagy a feje;
A kancsó kézről-kézre jár,
Énekelik, hogy: isz - sza már;
Hallani zajt,
Hangos kacajt,
Szidalmat is, épűletest,
Rohadt beszédekkel vegyest.

   Péternek mindez új dolog,
Szeretné látni, hallani
Kissé közelről az egészet,
És, mintha vonná valami,
A csárda felé sompolyog,
Gondolva, hogy tán csak benézhet.
Aminthogy rögtön is bement,
Urának ellenére, ki
Szelíd hangon így szólt neki:
"Ne menj be, Péter!"
Nem mondja kétszer;
De, büntetésül, hogy bement,
Hátára hegedűt teremt.

   S alighogy a küszöbre lép,
Alig fordúl egyet elébb,
Midőn körötte, mint a méh,
Felzendül a garázda nép.
"Huzd rá! huzd rá! kiáltja mind,
Dolgozván a sok itce, pint;
Az egyik a borát köti,
A másik pénzét csörgeti;
Furfangosabb elmével egy
A léces kármentőbe megy
S a fürge csaplárnét kivonja,
Szintúgy repít belé a kontya,
És táncra-billegőn a pár
Elébe áll, nótára vár.
Péter pedig csak néze szét:
Mirevaló minde beszéd?
A hegedű... az oly csodás:
Nem látja ő, de látja más.
Hiába szólt, hiába kért,
Hogy ő a nótához nem ért: -
Tűzre olaj a kifogás,
Kopasz mentség, szabadkozás.
És már nőttön-növő dühök
Miatt a házpalló dübög;
Alant a ház pallója, fent a
Béketürő mester-gerenda;
Ütés ütésre, botra bot:
Veszedelmes egy állapot!
Én nem tudom, de gondolom,
Hogy abból Péter is kapott.

   Az Idvezítő ezalatt
Szép csöndesen tovább haladt,
S midőn elérte a tanitvány,
Feléje fordult, így tanitván:
"Kiváncsiság bűnnek fele,
A rossznak már nézése ront;
Ki szántszándékkal lett bolond,
Hagyd ott! ne szólj aznap vele;
Józanság! a szavam, - de részeg
Ember elől én is kitérek."

(1853 ápr. 17)

Ady Endre: Álmodik a nyomor

Álmodik a Nyomor

Duhaj kedvek Eldorádója,
Száz tivornyás hely, ne bomolj.
Csitt, most valahol, tán Ujpesten,
Húszesztendős legénynek vackán
Álmodik a Nyomor. Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó,
Melle horpadt, válla kiáll,
Arcán zúzos, jeges nedvesség,
Mosolyog. Szent, nehéz álmában
Urabb, mint egy király.
Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan fölkacag,
Kicsit több bért, egy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztességet
S emberibb szavakat.
Kevesebb vért a köhögésnél
És a munkánál több erőt
S hogy ne kellessen megjelenni
Legalább tíz-húsz esztendőig
Az Úr szine előtt.
Te, nagyváros, csupán öt percig
Álljon ürítetlen a bor
Dús asztalán dús nábobidnak,
Mert valahol talán utolsót
Álmodik a Nyomor.