Kertész György: csendes délutáni vers a szerelemről

csendes délutáni vers a szerelemről

 

                                             (fotó:Gergely Bea)

ha biztos tudhatnám, hogy egész hülye vagyok

és a jövőtlenségen a remény sem segít

akkor se lenne jobb, hogy épp téged épp most és épp így kívántalak meg

(el sem tudom hinni hogy ez örömöt okoz neked)

mert még ha tudnám is hogy egész hülye vagyok

akkor se lenne jobb

mert a jövőtlenség épp abból ered

hogy mindig rosszkor és mindig rosszul kívánunk meg mindent

mindig egy azelőtt elátkozott régi után

mindig egy leköpve elhagyott régi után

hull ránk valahonnan a fénytelen égből egy szebb jövő vágya

és mindig rosszul mert rendes ruháink alatt

amiket azért aggatnak ránk

mert jól tudunk hazudni mosolyt hűséget lassan már csókot is

olyan rohadtak vagyunk

és mert rohadtak és mert semmiben hívők vagyunk

vagyunk jövőtlenek

és mert mindig a más asszonyai más meglátásai más örömei kellenek

és mert gyűlölni lassan már jobban szeretünk mint szeretni

vagyunk ilyen jövőtlenek

és mert a komoly szóért kiröhögjük magunkat

a hülyéskedésbe meg úgy megfájdul a fejünk

hogy csak nyögve tudunk a bárszéken ülni egy-két óra leforgása után

és éjfél után ha részegen hazatántorgunk legfeljebb hányni van hangulatunk

és mint minden hangulatunk ez is csak kényszer

és mert nem vagyunk szabadok mert nem vagyunk szabadok

nagyon jövőtlenek vagyunk

nem mintha a sok romantikus hülyének lenne igaza

akik egy erőseknek és valamiben

vagy esetleg mindenben hinni tudóknak szánt jövőről prédikálnak

nekik sincs igazuk mert nem csak mi vagyunk jövőtlenek

hanem velünk együtt a hinni tudók is azok

általunk azok mert megfertőztük őket

ahogy megfertőztük saját magunkat egy életre és menthetetlenül

olyan menthetetlenül hogy még akkor se hisszük hogy szeretünk

amikor olyan féktelenül szeretünk mint ahogy én szeretlek téged

sajátmagunknak sem hiszünk mert tudjuk hogy nem vagyunk szabadok

s ha ma szeretlek holnap lehet hogy csak düh marad belőle

vagy még az se semmi csak ez marad meg minden hangulatból

ez a semmi

ez a semmi a potenciális öröm és ez a semmi a potenciális bánat

és ha lesznek ebben a semmiben árnak megszületésre gyermekeink

és egymáson sem segíthetünk hisz’ nincs aki rajtunk magunkon segítsen

és még ha lenne is csak azzal segíthetne

hogy valami gondolatelőtti káosszá tenné a világunkat

valami állati tudattalan boldogsággá

amiben csak az a jó hogy nem rossz

és akkor már inkább rossz legyen

mert az ürességnél a semmi-tudatának-kínja is jobb

az állat örök jelenénél az ember folytonos jövőtlensége is jobb

mert az legalább tele van elégedetlenséggel

hát ne zúgolódj

és biztass hogy ne zúgolódjak

hogy épp így épp most és épp téged kívánlak

és ne zúgolódj ha holnap már nem kellesz

és akkor se holnapután megint igen

vagy már örökre igen

vagy legalább nagyon soká és szüntelenül zavart álmokkal

és fejfájós reggelekkel kedvetlenül sokszor

és sokszor átkozódva

ne zúgolódj

vagy zúgolódj ha tetszik

ez van

és ha megfeszülsz is ez van

és ha elég hülyék voltunk megenni az almát te meg én

ez a pokol is hozzánk tartozik

mint gégénkhez az ádámcsutka

és ölünkhöz a vágy

szóval egyre megy hogy törődsz bele

és az sem baj ha nem törődsz bele

hogy nőstényember leszel míg élsz

én meg hímember leszek

külön vagy együtt még az is egyre megy

csak az nem mindegy hogy élsz-e vagy már nem élsz

mert lenni jó

és ha majd itt lesz a nyár a tengerparton este megtanítlak úgy csókolni

ahogy én csókolok nem nagy rutinnal

hanem fiatalon mint tizenöt éves kisdiákok ügyetlenül és öntudatlanul

és ha te is elbőgöd magad mint én legutóbb

egy-két napra belátod majd hogy nincs okod zúgolódni

(Kertész György)

Zelk Zoltán: Lehet, nem lehet

Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart, seblepett,
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt!
és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény… és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed…
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.

Esterházy Péter: A mindenről, a semmiről

A semmiről, a mindenről

Magyar vagyok. Mit érdekel engem a magyarság maga. – Mi a magyar? Nem érdekel, fütyülök rá. Ha valami nem érdekel, az az, hogy mi a magyar. Amiképpen az sem izgat, mi az olasz, mi a francia. Italo Calvino izgat és Pascal. Bethlen Miklós és Kurtág György. Varga Zoli (Ferencvárosi Torna Club) és az Oszoly sziklája. És így tovább.

Aki senki, az nem magyar, az semmilyen. Csak aki valaki, az lehet (tud lenni) magyar. Előbb van az én, azután a mi, s nem nárcizmusból, hanem mert én nélkül nincsen mi.

Magyar vagyok!, kiabálják, vállat vonok, ki nem az. Kovács 23 János vagyok. Ránézek, csak nem?

Kezdjük lassabban. Ebből a néhány bekezdésből, alig rejtett ingerültségből valami hadakozásféle hallik ki, szerzőnk láthatóan ágál valami ellen, valami van a bögyében. Valóban. Mi?

Ezen írás nem képes a sorozatcím ezredvégi tágasságával szemlélni a dolgainkat, magyarság július végén, csak ennyire képes. Bármit akarok mondani e tárgykörben, csak ebben a kisszerű, lepártosult júliusi akusztikában tudom mondani. Bevallom, már gyanakszom, ha a magyar szót hallom, s nem azért, mert rút, szibarita váz volnék, hígmagyar izé (bár ki tudja, látva némely mai főmagyart, kifejezetten ragaszkodnék hígmagyarságomhoz), hanem mert manapság nagy visszaélések történnek e szó körül.

A szavaknak idejük van, vagy másképp: idő van a szavakban, a mi időnk, a használóké, a mi történelmünk, mi magunk. A szavaknak sorsuk van, egyszer fönt, máskor lent, gyanúba keveredhetnek, kétértelművé válhatnak vagy divatossá. Ki gondolta volna, hogy a gerinc szavunk ilyen előkelő pályát fog befutni? Gerincesek, gerincsérv, gerinclövés – efféle szürkén fájdalmas dolgokra gondolhattunk eddig, ám mióta megszületett a népnemzeti gerinc, ez a zseniális ökörség, azóta lebeg, ragyog, sugárzik a szó, új játékokat tesz lehetővé, a szóhasználat, mely a jelentés, gazdaggá, sokrétűvé varázslódott.

Az elmúlt két évben szinte használhatatlanra zsolozsmáztuk a magyar szavunkat. (Talán úgy volna pontosabb: zsolozsmázták, mi, magyarok.) Stemplit csináltunk belőle, s lettek azonnal stemplizőbizottságok exkluzív stemplijoggal. Akár forró nyáreste a kies Duna-parton vad felhőben a szúnyogok – de tudnék durvább is lenni –, azonképp lepett el bennünket a magyarsághőbörgők raja. Tán soha ennyi önzőség, karrier- és hatalomvágy, ostobaság és bizony, bizony: provincializmus nem gyűlt össze egy zászló alá.

Hamar kialakult egy új-régi nevetséges nyelv, klasszikus népszabadság-nyelv, pártzsargon, távol az élettől, mélyen belegyökerezve az amnézia piros-fehér-zöld humuszába.

A nemzeti nem azonos a nemzeti hőbörgéssel. A nemzeti elkötelezettség nem azonos evvel a politikai latybattyal. Varázsszó lett a „magyar”-ból, kisajátítás, hatalmi harc. Elvettek tőlem egy szót, ellopták. – Nem értem, hogy nemzeti elkötelezettségükre kényes kollégáim mért nem érzékenyek nyelvileg erre a jelenségre, erre az üres öblögetésre? Ez ellen föllépni magától értődő írói föladat volna, hazafias kötelesség. Attól tartok, nem is értem ezt az új „magyar” szót. „X meglehet magyarul ír, de nem magyar író”, mondta volt valaki (egyszer még leleplezlek, te kis valaki, reszkess csak!), én szerintem meg, aki magyarul ír, az magyar író, mert az magyar író, aki magyarul ír és író. Vagy: a média dolgát is fölvitte az Isten, én csak a vakondok mintájára vagyok hajlandó ragozni, médiákok, „magyar műsort a médiákokba!”, hirdette a fölirat, én szerintem meg jó műsort kéne követelni, mert amit a tévések csinálnak, az hol ilyen, hol olyan, egy dolog állítható bizton: a műsorok magyarok.

Mert szerintem ebben az országban az utolsó szögig minden és mindenki magyar. Nem tud más lenni. A linkség is magyar, a fölületesség is, minden, a hülye is magyar, úgynevezett hülye magyar, a gazember is az, az anyagyilkos is, mindannyian a maguk módján magyarok.

Az is magyar, akinek nem fontos a magyarsága, hozzátartozik a magyarságunk összképéhez.

Sosem értettem (érzelmileg és logikailag és személyesen) ezt a magyarság-európaiság konfliktust. (Előbb magyarnak lenni, aztán európainak, jellemezte pártját egy másik valaki, szegény.) Bármi, amit teszek, az egyszerre magyar és európai, nincsen az az etelközi ősreflexünk, amely ne volna az. Per definitionem tartozik a nem létező inventárba: Európa a magyarok által is lett az, ami. Minden nemzet a maga módján fogja fel (kell fölfognia) azt a grandiózus képződményt, amely Európa és amely egyszersmind tartalmazza a róla szóló különféle fölfogásokat is.

Európa-ház és Irány Európa!, azaz mintha volna valami tőlünk független jó, ezek a kifejezések értelmetlenek, illetve politikai irányszólamok, mint ilyenek természetesen értelmesek, valami másra utalnak, például arra, hogy tessék nekünk pénzt adni, vagy hogy tartsuk tisztán a nyilvános vécéket.

Lehetséges, hogy akik most agyba-főbe magyaroznak, szintén másról beszélnek? – Mert ha minden magyar, és Magyarországon, leszámítva a turistákat, minden az, akkor erről mért kéne és lehetne külön beszélni? A magyarságunk sokkal mélyebben van bennünk, elválaszthatatlan tőlünk, a létünktől.

De azt nem gondolom, hogy volna magyar jó, magyar érték, hanem érték van, s ha itt, akkor az magyar. Így van, illetve nincs magyar géniusz, szellem és szellemiség. Az itt-tel átitatott szellemiség a magyar szellemiség. De ezt jobban, főként irányt adóan nem lehet meghatározni. Nincsen fősodor. (Megint le kell írni…) Amivel nem azt akarom állítani, hogy minden úgy jó, ahogy van, de ami nem jó, az nem azért az, mert nem magyar, hanem mert nem jó.

Föl kell emelni a magyar népet az elmúlt 40 év micsodájából, mondják némelyek. Én szerintem meg nem kell szegény nemzetet sehová se emelni, nem kell, mert nem lehet, részint mert nincsen aki emeljen, nincsen itt semmiféle csoport, nemzeti élcsapat, amely tudná, tudhatná a teendőket, részint meg a nemzet vagy magát emeli föl, vagy nem fog fölemelkedni.

Vagy: mondják, új magyarságtudatra volna szükség. Jó. De ez nem úgy születik, hogy összedugják a fejüket a nagyon-nagyon magyarok, és kiötölnek valamit, hanem fordítva: ez abból a bonyolult tevékenységből következtethető vissza, ami a kultúra, a kultúra teremtése, azaz hogy miként ácsolunk össze egy mondatot, hogyan terítjük meg az asztalt, és miként veszünk össze életre-halálra valakivel. Mindez nem más, mint az élet.

Éljünk! – ennyi állítható hazafias programként, és ez nagyralátó terv volna.

Sokszor találkozni evvel a fordítvá-val. Kellene tíz gondolat, nyilatkozódik, melyet ha komolyan vennénk, pezsgésbe jönne a magyar szellemi élet. Én az ilyen tíz mondattól a falnak megyek. Már attól is, hogy tíz! Mért tíz? mért nem hét vagy húsz, de jó, legyen tíz, de tíz micsoda? gondolat? Tíz gondolat bánt engemet. Ez is fordítva van. Ha pezseg a szellemi élet – és hát pezsegjen! ki akadályozza meg!? –, akkor onnét kiolvashatók gondolatok.

Egyébként van ilyen tíz gondolat, éppen tíz, tíz úgynevezett parancsolat, melyet ha komolyan vennénk, az tényleg pezsgésbe hozna mindent, de az európai hagyományoknak megfelelően csak félig-meddig szoktuk komolyan venni.

Viszont: nincsen magyar tízparancsolat.

Lehet, hogy érzéketlen vagyok, de amikor azt hallom, hogy a Világtalálkozó egy új vérszerződés lehetősége, akkor én leginkább csak hümmögök. Ez a metaforikus beszéd egyszerre sok és kevés. Sok, mert nem hihetek egy új honalapításban, ennek a közös akaratnak kéne azért jelét is látni, de csak a metaforát látni. És kevés, mert ezekből a beszédekből semmi konkrétum nem látszik.

Igaz, ha látszik, az még zavarbahozóbb. Miként kell értenem, hogy a magyarságtudatom tekintse példaként a görög városállamokat? (Minthogy mi is annyifelé vagyunk, Torontótól Szabadkáig.) Görögországra tényleg kellemes gondolni, süt a nap és ott ring kultúránk bölcsője. Ez megfelelne nekünk is. De hát a görögök nem nagyon foglalkoztak a görögségükkel, annyiban tekintették magukat görögnek, amennyiben csak a görögöt tekintették embernek, amúgy athéniak voltak vagy spártaiak. A városállamok története a marakodások története, a gyűlölködéseik története, a háborúké. Akkor most mit üzen nekünk ez a metafora? Támadjunk neki Torontónak, az ottani magyaroknak? Én ezt nem értem. Ez csak végiggondolatlanság, szép végiggondolatlanság. Azt értem, hogy a sokféle magyar gazdagságot jelent, hogy ők is mi vagyunk, ennek a nehezét is értem, a felelősségét is értem, azt is, hogy a nemzet közös vállalkozás, de ebből a vállalkozást érdemes hangsúlyozni, definiálni, azaz a csinálást. Csinálni, dolgozni – az nem lélektelen gyakorlatiasság, az nagyon is magasztos föladat.

Tenni a dolgunkat erőnk szerint – én ennyire vagyok hitelesítve. Vérszerződésre nem. (AIDS!)

Vagy: azt gondolom, aki ezt a mélymagyar-hígmagyar zagyvaságot összehordta, az hibbant. Németh László természetesen nem az. Ha lehet, ne tessék fölháborodni, a legkevésbé sem azért mondom. De Eötvös mint hígmagyar, ez nekem fáj, olyan hülyeség. Nyilván történelmileg lehet közelíteni, hogy ott, akkor, mik lehettek, voltak azok a kényszerek, vágyak és fájdalmak, amelyek beárnyékolták a gondolkodást.

És mik azok a kényszerek, vágyak és fájdalmak, amelyek ma árnyékolják be a gondolkodást? Mert állítom, árnyékos.

Szembe kéne nézni néhány dologgal. Merni szembenézni a ninccsel (még csak nem is nagy N-nel).

Például avval, hogy nincs népi irodalom, nem létezik, megszűnt, mert megszűntek a szociális föltételei, nincs parasztság, legföljebb mezőgazdasággal foglalkozók, a Sára filmjeiből emlékezetes parasztarcok, egy életforma, sőt világnézés lenyomatai, nincsenek többé. (Folyamatos pusztulásban is élünk.)

Kik volnának ma a népi írók? Tessék neveket mondani. (Negyvenen alulit meg különösen nehéz volna.) Művek? Ma népi író az, aki jóban van egy népi íróval. Vagy még látta Illyés Gyulát. Nincsen. Én ebben semmi jót nem látok, csak tényt. Nincsenek népi írók, mozgalom még kevésbé, de van hagyomány. Mit mond ez a hagyomány? Milyen érzékenységeket tart ébren? Mik a veszteségeink, mi szegezhető szembe velük? Ezek értelmes kérdések, hasznunkra volnának.

Lehet gyűlölni a modernizmust, a konzumidiótákat, akik többé-kevésbé vagyunk. Lehet arról elmélkedni, hogy a világ a francia forradalommal lépett rossz útra. Lehet. De erre lépett. Védekezni is csak ezen az úton lehet, azaz a modernizmus egészével szemben nincs mit tenni, csupán a veszélyeivel szemben. Nincs, mert nem igaz az, hogy volna valami Magyar Szellemi Tőke, Vízió, Világelszánás, amely szembe helyezhető volna evvel a világállapottal. Ha nincs, akkor pedig veszélyes úgy tenni, mintha volna. (Egyébként – rövid tartalom – a francia forradalom nem azt akarta, ami mára lett, a szabadság-egyenlőség-testvériség együttes megvalósításával még adós az emberiség, a modern kor a szabadságot veszi komolyan, az egyenlőségről fecseg és lemond róla, a testvériségről pedig elfeledkezett.)

Gazdag ez a magyar kultúra, de üres is, ahogy Európa lett üres hirtelen; megtorpant. Tudni kell szembenézni a vákuumokkal, melyek közt élünk. És tudni, hogy az üresbe bármi beleszivároghat. Volna, mi óvatosságra intsen.

Egyszerre látszik most két rossz: a bezárkózás gesztusa és a buta, tájékozatlan ártatlanság a „nyugat ajándékaival” szemben. Provinciális gőg és megalázkodó gazsulálás. Kisebbségi érzés és nagyravágyás. A kis ország – nagy nemzet öncsalása.

Nem vagyunk nagy nemzet. Volt róla szó, Európa a magyarok által is az, ami. Per def. De ha a kézzelfoghatóságokat nézzük, az elenyészően kevés, hatásunk titkos, alig jelentünk valamit ebben a történetben. Például az irodalmunk semmit nem jelent. Arany János egy vonással nem változtatta meg az európai költészet nem magyar részét. Mondhatjuk, ez az ő bajuk, az, hogy nem tudják, ki Weöres Sándor – de nincs miért ezt harciasan mondanunk.

Ebben a kicsiségben én nem látok semmit rosszat (jót sem, ide születtem, ennek ez a következménye, kötöttség és kötődés), ám láthatóan nem kevesen ezt nem tudják összeegyeztetni az önmagukról, az országról, a magyarságról dédelgetett képükkel. Innét ered az állandó sértődöttség, izgatottság, szellemi ingerültség, és végső soron a bűnbakkeresés: nagyok volnánk mi, de nem hagyják, hol a török, hol az osztrák, hol a muszka, hol a belső ellenség.

Nem vagyunk nagyok, kicsik vagyunk. Ez nem önlebecsülés, még csak nem is önkritika, ez így van. Kicsi, fantasztikus és jelentéktelen ország vagyunk. Ezt megérteni és feldolgozni létfontosságú érdekünk. Egy megértett kicsiségből sok jó származnék a méltóságunktól kezdve a külpolitikai gesztusokig. Az önsajnálat helyett a fájdalomra lehetnénk fogékonyak. Testvériség, szolidaritás, közösségvállalás.

  És végül szembe kéne nézni az új ninccsel, nincs elnyomás. Nehezen fogjuk föl, hogy szabadok vagyunk, hogy nincs kire mit kenni. Nehezen fogjuk föl, hogy ilyenek vagyunk. Nehezen akarjuk elismerni, hogy minden kritika önkritika is. Ilyen MDF-et, ilyen SzDSz-et, ilyen ezt meg azt tudtunk magunkból kiállítani. Magunkra maradtunk.

Magyarságunkról is mindig vesztésben gondolkodtunk, elnyomatásban. A paródia, a nevetségesség határáig ragaszkodunk a régi képhez, bujdosók volnánk és szegénylegények, akkor is, ha miniszteri szék simul alánk. És persze a gyakorló hatalom szidása sem automatikusan azonos a függetlenséggel. Megtartottuk az ellenségigényünket.

Hagyományos reflexeink a kisebbségben lévőké. De: magyar vagyok, ez Kolozsvárt értelmes, esetenként súlyos kijelentés, Miskolcon azonban nem az. Magyar vagyok, Miskolcon is ebből következik minden, de ehhez itt nem kell semmi, különösen nem író. Az író ahhoz az ezerféléhez kell, akik vagyunk – hol magyarok, hol nem.

Egy szó, mint száz: a legszebb magyar szó nem a magyar, hanem a fülolaj.

Kőrössi P. József: regényvázlat

Kőrössi P. József: regényvázlat

egy európai kisváros főterén vagyunk
egy közép-európai nagyváros főterén
egy kelet-európai nagyváros
egy közép-kelet-európai
egy özép-elet-ai erén vagyunk
és nem vagyunk egyedül
és nem vagyunk egyedül
kérem nekem kézzelfogható
tudathasadásom fél tüdőm is van
és a napokban tévedésből leütött
vesével is szolgálhatok
nagy ritkán
ha az irányított semmittevésben
- amit elvárnak tőlem – elfáradok
életbiztosított görbebotomra támaszkodom
ezt is naponta ellenőrzik
én vagyok a gombostű és én vagyok a csiriz
én vagyok az akasztókötél a szappan a pokróc
a hegedűtok a silókukorica a marószóda a koton
a kübli és egy himnusz is én vagyok
én kérem ujjlenyomat vagyok
(a szeretőm is ujjlenyomat
a vágy is ujjlenyomat
a család is ujjlenyomat
a tömegsírógörcs és vágyam nyakláncon függő gazdája is)
én vagyok a pöcegödör a barátom
a levéltár a bélyegalbum a sorompó
a nyáj a falka a báj a horda
a legkisebb királyfi
a lélek salétroma – a penész
a mosoly – gyomrod férge
a csorda a rák a fekély
én a nagymama szüzessége
és a család közös szerzeménye vagyok
én biztosítom a statisztikát
s ezen belül a megkövetelt népszaporulatot
én magam vagyok a statisztika
a biztosított egyensúly stabil és nélkülözhetetlen eszköze
kérem én nem magamra támaszkodom
és aki rám támaszkodik nem belőlem él
kérem belőlem nem lehet megélni:
engem ebben a büdös életben nem bántott senki
senki senki senki senki senki senki senki senki
bizonyíthatom továbbá hogy én már ujjlenyomatként és fél tüdővel
leütött vesével és a mindezekhez nélkülözhetetlen görbebottal
jöttem a világra
én gombostű és csiriz és garantált mosószer
és akasztókötél vagyok
én kérem távvezérelhető háborús tűzfészek
öngyújtó és önkéntes robbanófej
túlórákon túlképzett tűz- és tűzoltó- és robbanófejfelelős
tűzoltóinjektor homokzsák és mészoldat
valamint kiherélten is félreverhető
harangvirág harangvirághagymácska és
a harangvirág hagymácskájának a veseköve vagyok
én kérem ember- és emberiségkárosult
rendezetlen életű örökös
rendezetlen életet örökbe hagyó és leendő
családapa valamint családanya vagyok
én kérem sohasem tudtam
én kérem sohasem láttam
én kérem sohasem éreztem
én kérem sohasem hallottam
én kérem sohasem kérdeztem
én kérem sohasem szívtam egy levegőt
én kérem főváros vagyok:
minden szinten szennyezett légkörömben államfők írnak alá –
s a közös nyilatkozatok az én nevemben tiltakoznak
a közös nyilatkozatok ellen
én kérem csiriz és olajkályha és lámpabél
én kérem nyakkendő és szelep és fogaskerék és dióda
én kérem fogkefe és tranzisztor és hirdetőoszlop
én kérem fekete kristályból ajándék-karperec
én kérem stratégiai fegyver nyakában ékszer
és egy térkép fotokópiája ugyanakkor
ötvenmillió ujjlenyomat vagyok
én vagyok az ismeretlen katona szobra
és államilag biztosított
én kérem idegen szavak kéziszótára
én kérem szerb horvát bosnyák román cseh
makedón és szlovák és zsidó és német és rác
és cigány és magyar
helyesírási tájékoztató vagyok
Szerkesztett: G. M. és K. B. és W. C. és M. Gy. és T. B. C.
engem kérem sohasem éreztek
engem kérem sohasem láttak
engem kérem sohasem hallottak
engem kérem sohasem kérdeztek
velem kérem sohasem szívtak egy levegőt
én kérem angol vécé
én kérem klozet
én kérem – én
én kérem európai
én kérem középeurópai
én kérem keleteurópai
én kérem középkeleteurópai
én kérem özépeletai vagyok
és nem vagyok egyedül
és nem vagyok egyedül

én kérem nagyvárad 1979. november 1.

 

GARAI GÁBOR és KISS JUDIT ÁGNES : egy téma két szólamra...

Garai Gábor: Ha a szerelem elhagyott…

Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony,
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson. . .

És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként elomlanak,
mozdulataidról az otthonosság
arany páncélja leolvad.

Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés. . .

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.

Futnál – menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak :
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat. -

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos :
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szívébe szalad.

*****

Kiss Judit Ágnes: Hogyha a szerelem elkerül

Hogyha a szerelem elkerül,
többé nincs hova menned,
a látszat muszlinfüggönyei
kőfallá merevednek.
Rád bogozódva a ráncaid is,
vénasszonyra a kendő,
ébred a szörnyed, utánad ered,
az árnya mögötted megnő.

Hogyha a szerelem elkerül,
ronggyá bénul a lábad,
úgy bújsz önmagad árkaiba,
mint vackára az állat.
Vedleni vágysz, de a bőröd alatt
nincs, ami képes az újra,
vergődsz csak, de törött üvegen,
felsebzed magad újra.

Hogyha a szerelem elkerül,
a napok rád kövesednek,
fűrészporral az éjszaka jön,
kínálgat: nesze, edd meg!
Néz a tükörből a maszkod, az arc,
nincs aki már leszeresse,
hogyha a szerelem elkerül,
hóval vagy betemetve.

*****

Örkény István: Az utolsó meggymag

Örkény István: Az utolsó meggymag

Már csak négyen voltak magyarok. (Márminthogy itthon, Magyarországon. Más népek közt, szerteszóródva, még jó néhány élő magyar akadt.) Egy meggyfa alatt tanyáztak. Jó fa volt, árnyat is, gyümölcsöt is adott. Persze csak meggyszezonban.
A négyből is az egyik nagyotthalott, kettő pedig rendőri felügyelet alatt állt. Hogy miért, azt már maguk se tudták De azért néha még mondogatták:
- Én rendőri felügyelet alatt állok.
Neve csak egyetlenegynek volt, jobban mondva, csak ő emlékezett a nevére. (Siposnak hívták.) A többiek, mint annyi mást, a nevüket is elfelejtették. Négy embernél nem olyan fontos, hogy mindegyiknek külön elnevezése legyen.Egyszer azt mondta Sipos:
- Kéne valami emléket hagynunk magunk után.
- Mi a csodának? – kérdezte az egyik, aki rendőri felügyelet alatt állt.
- Hogy arra az időre, amikor már nem leszünk, maradjon utánunk valami.
- Ki lesz akkor mireánk kíváncsi? – kérdezte a negyedik magyar, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt.
Sipos azonban ragaszkodott a tervéhez, mely a másik kettőnek is megtetszett. Csak ő, a negyedik hajtogatta a magáét, hogy ennél butább ötletet még nem is hallott. Zokon is vették a többiek.
- Mi az? – szóltak rá. – Hogy beszélsz? Te talán nem is vagy igazi magyar.
- Miért? – kérdezte ő. – Olyan nagy mázli most magyarnak lenni?
Ebben volt valami. Abba is hagyták a torzsalkodást, és nagy fejtörésbe kezdtek, hogy miféle emléket hagyhatnának maguk után. Egy követ megfaragni, ahhoz véső kellett volna. Ha legalább egy gombostűje volna valakinek! Azzal – magyarázta Sipos – bele lehetne szurkálni a fa kérgébe valamilyen üzenetet. A fában az holtig megmarad, mint az emberi bőrön a tetoválás.
- Hát akkor dobjunk fül egy nagy követ – javasolta az egyik rendőri felügyeletes.
- Te buta. Hiszen az leesik.
Amaz nem vitatkozott. Szegény, tudta ő magáról, hogy némiképp rövid az esze.
- Hát mondjatok jobbat - szólalt meg később. – Mi van, ami megmarad?
Ezen sokáig eltanakodtak. Végül abban maradtak, hogy két kő közé (nehogy földbe mossa az eső) elrejtenek egy meggymagot. Nem valami óriás emlékeztető, de jobb híján ez is megteszi.
Az ám! De honnan vegyék? Hiszen ők, amíg a meggyszezon tartott, meggyen éltek, utána pedig összeszedték, apróra törték, és megették a magvakat. Most aztán nem találtak egy fia magot se.
Ekkor azonban a negyedik magyarnak, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt, eszébe jutott egy meggy. (Most már ő sem ellenkezett, hanem szívvel-lélekkel velük tartott, és csak úgy buzgott a tettvágytól.) Az a bizonyos meggy olyan magasan termett, a lombkorona tetején, hogy annak idején nem tudták leszedni. Így aztán ott maradt, és magvára aszott.
Kisütötték, hogy négyen, ha egymás vállára állnak, azt az egy szál meggyet mégiscsak le tudnák hozni. Jól átgondoltak mindent. Alsónak odaállt az a rendőri felügyeletes, akinek sok esze ugyan nem volt, de ereje annál több. Az ő vállára az mászott föl, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet nem állt. Őutána megint egy rendőri felügyeletes következett, utolsónak pedig a vékony húsú, vékony dongájú Sipos kezdett neki a mászásnak.
Nagy üggyel-bajjal föl is ért, ki is egyenesedett a három társából álló oszlopon. De mire fölért, elfelejtette, hogy mászott oda. Egyszerűen kiment a fejéből. A többiek hiába kiabáltak ugyan, hogy hozza le azt az összeaszott meggyet, Siposnak azonban hiába kiabáltak. (Tudniillek ő volt az, aki nagyotthalott.) Most aztán se föl, se le, se té, se tova. Néha mind a négyen egyszerre kiabáltak, de így se tudták a helyzetet megoldani. És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon.

Markó Béla: Second hand

Markó Béla: Second hand

Second hand

Hol volt, hol nem volt ez az ország,
mindig a múlt s jövő között,
ám bárhogy is volt, állandóan
csak másodkézből öltözött,

mert emlékszem jól, igazított
anyám a csendőrköpenyen,
és egy viseltes síbakancsot
vásárolt télire nekem,

bár nem voltunk nagyon szegények,
ilyen egy second hand világ,
ahol szidollal tisztították
Krisztus fején a glóriát,

de ezt inkább csak kitaláltam,
mert akkor még a templomot
nem illett sűrűn látogatni,
s hazudni most már nem fogok,

ha eddig így-úgy elkerültem,
túl hosszú volt a nagykabát,
s a könnyeimet visszafojtva
hordtam a másodkéz-hazát,

mivelhogy ezt is örököltük,
úgy értem: gyűrött, de örök,
s nagynéném mellől elbujdostak
a kakastollas csendőrök,

vagyis csak egy tulajdonképpen,
néhány évig a férje volt,
majd később írt Magyarországról,
ennyi volt, s ezzel vége volt,

és mindhiába melegített
ez a rézgombos cifraság,
könnyek közt szégyelltem miatta
a láthatatlan nincs-hazát,

amely olyan volt akkor is, mint
egy újnak mondott ócskasor,
beszédhibás a szónok, s mégsem
dadog, hanem csak: szótagol,

minden darabja foltozott már,
s belőle így is jön haszon,
kakastoll vagy tán árvalányhaj,
vitézkötés a sörhason,

hol volt, hol nem volt az az ország,
meg sem születtem s itt hagyott,
de testált mégis rám egy nyelvet,
amelyen verset írhatok.

József Attila: A Dunánál

József Attila:
A Dunánál

1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
színtelenül, mi tarka volt, a múlt.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3
Anyám kun volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmúlás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. jún.

Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal

 Arany és kék szavakkal


Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.

(Dsida Jenő)

Müller Péter: Az igazi nőről....

Müller Péter az igazi nőről....

Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől.
Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed,
az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei.
Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a
második réteget, a gyengédséget,
a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod,
a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát,
a negyedikben a harag villámait,
az ötödikben a harmónia vágyát,
a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a
hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied.
Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van.