2013. március 25., hétfő

Örkény István: Az utolsó meggymag


Örkény István: Az utolsó meggymag




Már csak négyen voltak magyarok. (Márminthogy itthon, Magyarországon. Más népek közt, szerteszóródva, még jó néhány élő magyar akadt.) Egy meggyfa alatt tanyáztak. Jó fa volt, árnyat is, gyümölcsöt is adott. Persze csak meggyszezonban.
A négyből is az egyik nagyotthalott, kettő pedig rendőri felügyelet alatt állt. Hogy miért, azt már maguk se tudták De azért néha még mondogatták:
- Én rendőri felügyelet alatt állok.
Neve csak egyetlenegynek volt, jobban mondva, csak ő emlékezett a nevére. (Siposnak hívták.) A többiek, mint annyi mást, a nevüket is elfelejtették. Négy embernél nem olyan fontos, hogy mindegyiknek külön elnevezése legyen.Egyszer azt mondta Sipos:
- Kéne valami emléket hagynunk magunk után.
- Mi a csodának? – kérdezte az egyik, aki rendőri felügyelet alatt állt.
- Hogy arra az időre, amikor már nem leszünk, maradjon utánunk valami.
- Ki lesz akkor mireánk kíváncsi? – kérdezte a negyedik magyar, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt.
Sipos azonban ragaszkodott a tervéhez, mely a másik kettőnek is megtetszett. Csak ő, a negyedik hajtogatta a magáét, hogy ennél butább ötletet még nem is hallott. Zokon is vették a többiek.
- Mi az? – szóltak rá. – Hogy beszélsz? Te talán nem is vagy igazi magyar.
- Miért? – kérdezte ő. – Olyan nagy mázli most magyarnak lenni?
Ebben volt valami. Abba is hagyták a torzsalkodást, és nagy fejtörésbe kezdtek, hogy miféle emléket hagyhatnának maguk után. Egy követ megfaragni, ahhoz véső kellett volna. Ha legalább egy gombostűje volna valakinek! Azzal – magyarázta Sipos – bele lehetne szurkálni a fa kérgébe valamilyen üzenetet. A fában az holtig megmarad, mint az emberi bőrön a tetoválás.
- Hát akkor dobjunk fül egy nagy követ – javasolta az egyik rendőri felügyeletes.
- Te buta. Hiszen az leesik.
Amaz nem vitatkozott. Szegény, tudta ő magáról, hogy némiképp rövid az esze.
- Hát mondjatok jobbat - szólalt meg később. – Mi van, ami megmarad?
Ezen sokáig eltanakodtak. Végül abban maradtak, hogy két kő közé (nehogy földbe mossa az eső) elrejtenek egy meggymagot. Nem valami óriás emlékeztető, de jobb híján ez is megteszi.
Az ám! De honnan vegyék? Hiszen ők, amíg a meggyszezon tartott, meggyen éltek, utána pedig összeszedték, apróra törték, és megették a magvakat. Most aztán nem találtak egy fia magot se.
Ekkor azonban a negyedik magyarnak, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt nem állt, eszébe jutott egy meggy. (Most már ő sem ellenkezett, hanem szívvel-lélekkel velük tartott, és csak úgy buzgott a tettvágytól.) Az a bizonyos meggy olyan magasan termett, a lombkorona tetején, hogy annak idején nem tudták leszedni. Így aztán ott maradt, és magvára aszott.
Kisütötték, hogy négyen, ha egymás vállára állnak, azt az egy szál meggyet mégiscsak le tudnák hozni. Jól átgondoltak mindent. Alsónak odaállt az a rendőri felügyeletes, akinek sok esze ugyan nem volt, de ereje annál több. Az ő vállára az mászott föl, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet nem állt. Őutána megint egy rendőri felügyeletes következett, utolsónak pedig a vékony húsú, vékony dongájú Sipos kezdett neki a mászásnak.
Nagy üggyel-bajjal föl is ért, ki is egyenesedett a három társából álló oszlopon. De mire fölért, elfelejtette, hogy mászott oda. Egyszerűen kiment a fejéből. A többiek hiába kiabáltak ugyan, hogy hozza le azt az összeaszott meggyet, Siposnak azonban hiába kiabáltak. (Tudniillek ő volt az, aki nagyotthalott.) Most aztán se föl, se le, se té, se tova. Néha mind a négyen egyszerre kiabáltak, de így se tudták a helyzetet megoldani. És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon.


2013. március 20., szerda

Markó Béla: Second hand




Markó Béla: Second hand

Second hand

Hol volt, hol nem volt ez az ország,
mindig a múlt s jövő között,
ám bárhogy is volt, állandóan
csak másodkézből öltözött,

mert emlékszem jól, igazított
anyám a csendőrköpenyen,
és egy viseltes síbakancsot
vásárolt télire nekem,

bár nem voltunk nagyon szegények,
ilyen egy second hand világ,
ahol szidollal tisztították
Krisztus fején a glóriát,

de ezt inkább csak kitaláltam,
mert akkor még a templomot
nem illett sűrűn látogatni,
s hazudni most már nem fogok,

ha eddig így-úgy elkerültem,
túl hosszú volt a nagykabát,
s a könnyeimet visszafojtva
hordtam a másodkéz-hazát,

mivelhogy ezt is örököltük,
úgy értem: gyűrött, de örök,
s nagynéném mellől elbujdostak
a kakastollas csendőrök,

vagyis csak egy tulajdonképpen,
néhány évig a férje volt,
majd később írt Magyarországról,
ennyi volt, s ezzel vége volt,

és mindhiába melegített
ez a rézgombos cifraság,
könnyek közt szégyelltem miatta
a láthatatlan nincs-hazát,

amely olyan volt akkor is, mint
egy újnak mondott ócskasor,
beszédhibás a szónok, s mégsem
dadog, hanem csak: szótagol,

minden darabja foltozott már,
s belőle így is jön haszon,
kakastoll vagy tán árvalányhaj,
vitézkötés a sörhason,

hol volt, hol nem volt az az ország,
meg sem születtem s itt hagyott,
de testált mégis rám egy nyelvet,
amelyen verset írhatok.

2013. március 17., vasárnap

József Attila: A Dunánál


József Attila:
A Dunánál

1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
színtelenül, mi tarka volt, a múlt.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3
Anyám kun volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmúlás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. jún.

2013. március 12., kedd

Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal

 Arany és kék szavakkal


Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.

(Dsida Jenő)



2013. március 10., vasárnap

Müller Péter: Az igazi nőről....



Müller Péter az igazi nőről....

Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől.
Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed,
az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei.
Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a
második réteget, a gyengédséget,
a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod,
a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát,
a negyedikben a harag villámait,
az ötödikben a harmónia vágyát,
a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a
hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied.
Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van.

2013. március 7., csütörtök

Kiss Ottó: Apa versek....

Kiss Ottó:


Apa dalol

Apa dalol,
lallala, lállálá,
ezt hajtogatja folyton,
olyan régóta,
hogy már nem is tudom,
miért kezdtem el a sírást,
de folytatom,
mert apa is folytatja,
lallala, lállálá,
látod, neked dalol apa,
hogy megvigasztaljon,
mondja közben néha,
aztán csak dalol tovább,
annyira hamisan,
lallala, lállálá,
hogy hiába akarom,
nem tudom
abbahagyni a sírást.


Apa mindent megold

Apa mindent megold,
gyurmából kutyát csinál,
dobozból ruhásszekrényt,
kirakja az összes kirakóst,
visszanöveszti a lufit,
apa mindent megold,
szétjavítja a legót.


Apa hóembert gyúr

Ez porhó,
ebből sajnos nem lehet.


Apával szőnyegeset játszunk

Este, amikor apa elrakja a játékokat,
összegyűröm a szőnyeget,
apa meg kisimítja,
ezt játsszuk,
mert apa sosem akarja összegyűrni,
csak mindig kisimítani,
ezért aztán nekem kell összegyűrni.


Apa régi fényképeket mutogat

Emlékszel,
kezdi apa,
amikor régi fényképeket mutogat,
ez akkor készült, amikor
hazajöttél anyával a kórházból,
ezen meg babakocsizol apával,
itt álltál fel először egyedül,
ezen kavicsozunk a játszótéren,
itt meg először szánkóztál,
itt hógolyóztál,
emlékszel,
kérdezi apa, és mosolyog,
aztán elkomolyodik és szomorú lesz,
de én akkor sem emlékszem egyikre sem,
mert amikor először hógolyóztunk,
még csak kétéves voltam,
de hát ezt nem lehet neki elmondani,
mert akkor megint szomorú lesz,
inkább melléd alszom, apa, jó,
kérdezem, és odabújok hozzá,
akkor végre megint mosolyog,
és megsimogatja a fejem,
és nem mutogat már több fényképet. 

 (forrás: Bárka)

                                             fotó:Gergely Bea

2013. március 6., szerda

Robert Burns és Kemény István : John Anderson...



JOHN ANDERSON, SZIVEM, JOHN

John Anderson, szívem, John
kezdetben, valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima.
Ráncos ma homlokod, John,
hajad leng deresen,
de áldás ősz fejedre,
John Anderson, szivem.
John Anderson, szivem, John,
együtt vágtunk a hegynek,
volt víg napunk elég, John,
szép emlék két öregnek.
Lefelé ballagunk már
kéz-kézben csöndesen,
s lent együtt pihenünk majd,
John Anderson, szívem.
Szabó Lőrinc





Kemény István: John Anderson éneke

Ez itt a mennyek országa, szivem,
egyetlen üres barlangterem,
   sok-sok finom por,
   egy-egy finom toll,
nem maradt nyom nélkül semmi sem,
   itt volt a trónus,
   itt volt a kórus,
a levegő tiszta, a két fáradt
fölösleges szkafander leválhat,
le is válnak és elhevernek.

Ez itt a mennyek országa, ilyen,
nyugalom volt mindig ezen a helyen,
a nyomok egyszerű élet nyomai,
   nem volt itt rablás,
   barbár itt nem járt,
a falakon semmi, csak állatok,
őzek, bölények, szarvasok,
derék vadászcsaládok élnek itt
nem egyszer évezredekig,
alig hoznak be csontokat.

Vidám életünk lesz itt, szívem,
ezen az otthonos, szép helyen,
   ott áll a senki,
   itt néz a semmi,
hogy is tűnhetne ez sivárnak?
az otthonunknál százszor vidámabb,
mert komorabb helyen nem voltunk soha,
mint az a kiürült gyerekszoba,
ahova beléptünk öregen
a gyerekek nélkül, ennyien,
ezer éve, de két perce sincs,
   ott volt a rajzuk,
   nem szólt a hangjuk,
jobb, hogy kijöttünk örökre onnan,
megbolondultunk volna benn.

Itt már ne sírjunk, úgyis hiába,
nem követtünk el nagy hibákat,
végigcsináltuk rendesen,
   nem lettünk bölcsek,
   nem voltunk szörnyek,
a kezeket fogtuk, amíg kellett,
elengedtük, amikor kellett,
nem mulasztottunk el élni sem,
még akár jutalom is lehetne,
hogy élve juthattunk a mennyekbe,
és talán csak annyit kéne tennünk,
hogy beleüljünk a porba együtt
élve és egészségesen,
és aztán elkezdjünk itt várni,
minthogyha történhetne bármi,
a gyerekek nélkül, ennyien,
de bele ne üljünk, csak azt ne.67
Mert ez a kedves barlang tényleg
megtette értünk, amire képes
a mennyek országa üresen,
   egy-egy finom toll
   sok-sok finom por
alatt várt ránk türelmesen,
de nézzünk körül, és lássuk be nevetve:
mégse várhatunk a gyerekekre
egy ilyen disznóólban, szívem!

Tudom, akkor inkább menjek fáért,
ne énekeljek, mint aki ráér
komoran és ünnepélyesen,
mert elkezdtél fázni, én meg ennék,
meg én is fázom, és te is ennél,
és tudom, hogy hosszú az énekem,
unod, és nem is nagyon érted,
hogy mit kell ennyit énekelgetni ezen:
ez a mennyek országa, te is látod,
reggel hozzáfogunk a takarításhoz,
irgalmatlan nagy munka lesz, igen,
kifújjuk innen a port, a könnyűt,
a nehéz tollakat párnákba tömjük,
   itt lesz a kórus,
   itt lesz a trónus,
és egyszer majd Burnst olvasol nekem,
de ha már most énekelni kezdünk,
nem lesz itt semmi sohasem.

És én is tudom, hogy így van rendjén,
de most már mégiscsak végigénekelném:
csinálok egy kis meleget, szivem.




2013. március 4., hétfő

Áprily Lajos: Fegyvertelen vadász dala

Áprily Lajos: 

FEGYVERTELEN VADÁSZ DALA

Völgyek felett hangos torokkal
üzenhet a vadásztülök.
Békét kötök az állatokkal,
az erdővel kibékülök.
Rejtőzve már többé nem állok
zsákmánnyal csábító lesen.
Márciusi szalonka párok
suhanjanak szerelmesen.
Jöhet a bükkös karcsú vadja,
a lenge-leányos őz-alak,
nem puska-dörrenés fogadja,
csak egy szelíd „nem bántalak”.
Völgyben, vadonban, rónaságon
a békesség bolyong velem.
Csak egy öröm van a világon
s ez az öröm fegyvertelen.
S a régi őz, aki annyi vérrel
pirosítva havat, mohát,
s reám nézett rémült szemével,
a régi őz is megbocsát.

2013. március 3., vasárnap

Spiró György: Jönnek

 

Spiró György

 "Jönnek"

Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint,
fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki se pisszen. Alantról
kevéske hűlt költő csontujja int.
Ó, ha gyilkolni szabadna újra,
csámcsogva, hersegve szívnák a vért -
miért is? Ki tudja. Trianonért? -
mered pár utcanév pici csontujja.
Ez olyan klíma: itt folyton beborul,
ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,
hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,
és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyítsuk:
nemcsak a szemetek tudnak magyarul.
1984

 

2013. március 1., péntek

Varga Gábor: Árnyék vagyok

Árnyék vagyok

Minden voltam,
most csendes árny,
földön élek,
s te lépkedsz rám,

feledni mész,
de ott vagyok,
ha süt a Nap,
vagy Hold ragyog.

Benne fában,
szomorú fűz,
kis virágban,
s lepke sem űz,
az utcákon,
a tereken,
feketéllek
a kezeden.

Szobádban is,
mint gyertyaláng,
s tányérodban,
te kis falánk,
ágyad alatt,
s ha keresed:
velem játszik
a gyereked.

Ott vagyok ha
csukva szemed,
mikor épp sírsz,
arcod nevet,
veled vagyok,
s te egyedül:
tőlem senki
se menekül.

Ha élnék még,
veled járnék,
de nem vagyok,
csak egy árnyék.